A kormányzó hivatalában Guzel és Dariosz párbeszédének átmenetileg egy szikár bejelentés vetett véget. Az íróasztal takarásából felemelkedett az addig a padlón gubbasztó öregember és a fiatal köpönyeges, majd egyszerre mondták ki:
– Elkészültünk.
Dariosz kifejezetten nyugtalanítónak találta ezt az egyszavas közleményt. Legfőképpen azért, mert tökéletes szinkronban hangzott el a két delikvens szájából, és közben mindketten az ő szemébe néztek, tehát nem Guzelhez szólt a bejelentésük. (Bár a korábbiak fényében a kormányzó nem is vélelmezte, hogy ezeknek a fura alakoknak fennhangon kellene társalogniuk egymással a tökéletes kommunikáció érdekében.)
A kissé ideges Dariosz felpattant ültő helyéből, még a bal csuklóját is sikerült kirántania Guzel szorításából, és elindult, hogy megszemlélje, lényegében mi a búbánat történt Nihuc vezérezredessel, amíg ő szemelvényeket hallgatott meg a tavaly elhunyt Orgil trónörökös kalandos életéből. Ám nem tárult a szeme elé semmiféle meghökkentő látvány. A kövérkés testőrparancsnok hanyatt fekve hevert a padlón, és látszólag nem volt különösebb baja. Halkan szuszogva lélegzett, pontosan ugyanúgy, mint amikor röviddel korábban „elájult”.
– Na, most kell leülnöd, mert nem mindennapi dolgot fogsz látni – jelezte Guzel, ám a kormányzó elengedte a füle mellett a felszólítást. Egyelőre képtelen volt levenni a szemét a padlózaton heverő korpulens testről. Feltolult benne egy régi emlék, még a földi életéből, amikor egy rendőrségi ügyben látogatást kellett tennie egy elmegyógyintézetben. Mintha az akkor és ott látott egyik ápolt elevenedett volna meg ezen a baljóslatú estén. Igaz, az az illető le volt szíjazva az ágyához, de pontosan ilyen kiüresedett tekintettel pásztázta a környezetét, mint most Nihuc vezérezredes, aki röviddel ezelőtt még Osmosis Kormányzói Testőrségének teljhatalmú parancsnoka volt. Most meg úgy festett a padlózaton mocorogva, mint valami nagy és kövérkés béka, akit az imént csillapítottak le némi áramütéssel.
– Dariosz! Fogy az időnk! – harsant fel Guzel erélyes hangja, és a frusztráltan nosztalgiázó hajdani melbourne-i rendőr végre visszaült a székébe.
És aztán ott is maradt. Sokáig. Letaglózva és szinte összegyűrve. Mármint ami a mentális képességeit és az arckifejezését illeti, mindenképpen.
Vele szemben ugyanis a fiatal köpönyeges foglalt helyet, aki félelmetes átváltozáson ment keresztül. A sovány, fiatal orca egyszer csak terebélyesedni kezdett, és borosta jelent meg rajta, néhol pedig szemölcsök és zsírcsomók. A fejformája is egészen átalakult. Tokát eresztett, ritkuló hajzat bukkant elő az odáig tükörsima kopasz bőrfelületen, egyszóval pillanatok alatt felvette Nihuc vezérezredes fizimiskáját. Végül pedig felnyílt a szemhéja, és alóla a testőrparancsnok gombszemeinek tökéletes mása tekintett a külvilágra.
– Azt… a… rohadt… életbe… – motyogta Dariosz, és már akaratlanul is a boroskancsó után nyúlt.
– Íme, a köztársaság legodaadóbb és jelen pillanatban legmagasabban kvalifikált szolgálója, akit csak kívánhat magának egy kormányzó – mutatott a jelenségre Guzel.
Dariosz felállt, hogy a vezérezredes testalkatát is jobban megszemlélhesse, de szinte azonnal vissza is rogyott a székébe, ezzel egyidejűleg pedig az öregember így szónokolt:
– Senki sem találhat benne hibát. Ez a metamorf innentől kezdve Nihuc tökéletes másolata, és soha nem jár le a küldetése, nincs behatárolt szavatossági ideje. Készen áll a közös céljaink beteljesítésére.
Darios helyében arra gondolnék, .mi lesz,ha egyszer belőlem lesz kettő?