És címet se kelljen adni

Tulajdonképpen egy olyan valami lenne jó, ahová az ember csak úgy beírhatná a napi aktuális gondolatait, és kész. Egyesek szerint ez a Facebook, de én rühellem, viszont el kell ismernem, hogy erre pont alkalmas. Lenne. Nekem nem. Mert én oda is hiába írom be a gondolataimat, semmi nem következik belőle, utána, miatta, nyomán satöbbi. Tehát ott sem igen van reakció.

Mondjuk én pont ne ugassak. Hányszor „eljöttem” már a Facebookról, hányszor kiátkoztam, lehordtam mindennek, megesküdtem, hogy „ide többé soha”!

Nekem valószínűleg egy olyan közösségi média lenne ideális, ahová beírnám a napi gondolataimat, és még én magam sem szólhatnék hozzá. Vagy nem is láthatnám.

Csakhogy ilyen van, és pont a fejem az. Gondolok valamit éppen szerdán, 13 óra 45 perckor, és jó esetben már aznap este sem emlékszem rá…

Na, mindegy. Szóval, megriadtak páran, hogy befejezem az Osmosist, meg minden, de hát ez hülyeség. Csak kifakadtam. Szokás szerint. Egyrészt ez alkalmas arra, hogy felrázzam a drága utazóközönséget, mindjárt akadt is egy delikvens, aki gyorsan végigcsillagozta a Google Play Books-on az összes Osmosis-kötetet. Hálásan köszönöm. Tényleg! De hadd kérdezzem meg, mert vagyok olyan szemtelen: eddig miért nem?

A legreménytelenebb vállalkozásom, de halálkomolyan, és az egész életemre vonatkozóan, megértetni a drágakedves olvasóval, hogy egyedül nem megy. Ennél még Szilviával megértetni azt, hogy az elhallgatás is hazugság, sokkal egyszerűbb volt.

Szóval, kéne valami, ami olyan, mint a Facebook. Mármint itt, ezen a kurva honlapon. De most megint keresgéljek a bővítmények között, telepítsek, teszteljek, kínlódjak… Olyan legyen, hogy csak szöveg, ne kelljen hozzá kép, hozzászólni se lehessen, ne legyen bonyolult, csak egy kis jegyzetecske-miújságocska, szaros kis írónapló, tudja a fene…

Minden időt elvesztegetettnek érzek, amikor nem írhatok. Mármint a munkaórákat tekintve. És például bővítményt kell keresgélnem, vagy a honlapon szarakodnom. Mert mindig van valami. Mindig akad olyan probléma, amit szerintem nem nekem kéne megoldanom, elvégre én azért születtem, hogy írjak, és ezt onnan lehet a legbiztosabban tudni, hogy a világon semmi máshoz nem értek.

Nekem valami lignitbánya-tulajdonos családba kellett volna születnem, ahol az apukám tulajdonolná a részvényeket, a bátyám vinné a bánya ügyeit, a nővérem csak azzal foglalkozna, hogy kihez menjen férjhez, rám meg csak legyintenének, hogy ez a kis fasz írjon regényeket, máshoz úgysem ért, bánja a fene, csak ne szóljon bele semmibe, anyám meg főzné a konyhában a lignitbányászok kedvenc levesét, ami legfőképpen kelkáposztából, virsliből, krumpliból és citromfagyiból állna.

Szóval, ráijesztettem a drágakedves olvasókra. És nem tervszerűen. Főleg nem azért, mert jólesett. Kurvára nem esett jól. Utána mindig szégyellem is magam ilyenkor, hogy kifakadtam, gyenge voltam, nem bírtam méltóságot erőltetni a méltóságot hírből sem ismerő nyomorult személyiségemre, és más ilyenek.

Hát, ez vagyok. Ebben a korban ezt már el kell fogadnom. De bazmeg, miért kell időről időre így kifakadnom, hogy ki tudjak csikarni némi aktivitást az olvasóimból?

Az egy abszolút alapvetés, hogy most már addig fogom írni az Osmosist, amíg élek. Csak például nagyon jó lenne tudni, hogy a következő kötetet, ami már konkrét könyv lesz, hányan fogják megrendelni. A jelenlegi tippem tíz. Azért nyilván nem ennyit fogok rendelni a nyomdától, hanem szerintem harmincat, mert hát legyen itthon is néhány példány, ne érjen már meglepetés, amikor majd valaki egy év múlva váratlanul megrendeli.

És nem haladok vele gyorsan. Ez a baj. Mert például kurva sok olyan egészségi problémám van, ami meghaladja az országos és a nemzetközi egészségügyi határértéket is. Egyik sem halálos, meg ilyesmi, csak nem nagyon kedveznek annak, hogy az ember odaüljön a klaviatúra elé, oszt írjon. Ha például a felébredésed pillanatától kezdve indokolatlanul szédülsz, de mint állat, és erre sem a vércukrod, sem a vérnyomásod, sem semmi más nem ad okot, akkor nem te vagy az, aki ma két fejezetet is úgy meg fog írni, hogy a végén csettintesz: Hej, de mennyire így akartam ezt megírni! Hej, de ez az, amit terveztem! Hej, de rohadtul ügyes voltam ma is!

Na, jól van, elég lesz mára. Ez már mennyiségileg majdnem egy komplett fejezet. Mondjuk ezt sokkal könnyebb volt megírni. A kedves olvasó igencsak lehidalna attól, ha megmutatnám neki, mit jelent egy-egy új Osmosis-fejezet megírása. Mostanában egyre többször nehezen megy. Sok kínlódás, sok szenvedés, haladok, írom, visszalapozok, bazmeg, ez még csak másfél oldal… Hát a morva anyját! És két órája formálgatom???

Na jó, már nem is tudom, hány bekezdéssel ezelőtt elbúcsúztam. Jó éjt mindenkinek!