Estefelé megint csak kétfősre szűkült a makettező szakkör. Ákos, Magdi és a kis Brigitta hazaindultak, de Bence szokás szerint maradt egész hétvégére. És milyen jól tette! Ugyanis kiderült, hogy a nagypapája nincs éppen a helyzet magaslatán, amikor a festékszórót – vagy ahogy ő szerette nevezni: a légecsetet – használja. Nem lehet szebben leírni a történteket: a praktikusnak gondolt kis készség egyszer csak elkezdte köpködni a festéket. Ezáltal nemhogy egyenletesnek nem volt mondható a festék felhordása, de olyan csúnya pacák keletkeztek a felületen, hogy rossz volt nézni.
Almási Károly szerfölött elkeseredett, legfőképpen azért, mert kicsit sem értette, mi lehet a baj.
– A kompresszor nyomását beállítottam, a festék kellően híg, a dűzni is rendben van. Mi az ördög miatt csinálja ezt? – hajtogatta egyre kétségbeesettebben.
A kis Bence csakhamar rátalált a megoldásra. Már egy ideje a nagypapája számítógépe előtt ült, és egy videómegosztó oldalon keresgélt. Végül diadalmasan kiáltott fel:
– Megvan! Itt a megoldás, ebben a videóban.
Miután közösen megtekintették a filmes segédanyagot, Almási Károly kissé elérzékenyült.
– Mi lenne velem nélküled? – hajtogatta csöndesen, miközben a látottak alapján beállított mindent a festékszóró masinán, és aztán olyan gyönyörűen lefújta a dioráma talaját, hogy azt még a profik is megirigyelték volna. – Mégiscsak jó, hogy többen vagyunk ebben a szakkörben. Hol te találsz ki valami okosat, hol az apukád, és néha még én is – tette hozzá nevetve.
– Amikor iskolás voltál, akkor te is tagja voltál valamilyen szakkörnek? – érdeklődött a nagyapjától Bence.
– Nem emlékszem ilyesmire – ismerte be Károly. – De amikor én második osztályos voltam, mint most te, akkor egyébként is majdnem az egész napot az iskolában töltöttem, ugyanis napközis voltam. Az már majdnem olyan, mintha szakköri tag lettem volna. Megírtuk a leckét, többnyire egymásnak segítve, és persze játszottunk is sokat. Aztán olyan négy–öt óra tájban hazamentünk.
Bence ez utóbbi közleményt csodálkozva fogadta:
– Nem ment érted az apukád vagy az anyukád kocsival?
– Ilyen egész biztosan nem történt – mosolyodott el a családfő. – Ugyanis amikor én második osztályos voltam, a szüleimnek nem is volt autója.
– Hát akkor hogy mentél haza?
– Természetesen gyalog. Ugyanis a Jókai utca és a Bethlen utca között buszjárat sem volt. Szépen hazagyalogoltunk, kettesével, hármasával, ahogy éppen adódott.
Bence kezdte azt érezni, hogy a nagypapája talán viccel, vagy pedig egy egészen újfajta ugratást eszelt ki.
– Másodikos korodban megengedték neked, hogy egyedül csatangolj az utcán? – ámuldozott a kisfiú.
– Hej, más idők jártak akkoriban – sóhajtott fel Károly. – Nem volt még ennyi veszély, mint mostanság. Hogy csak egy példát mondjak: egészen kevés autó közlekedett az utcákon. Úgy képzeld el, hogy amíg végiggyalogoltunk a Jókai utcán, néha egyetlen autó sem jött arra. Márpedig az nem kis táv volt, majdnem egy kilométer. Épp a múltkor mértem le kíváncsiságból.
– Hogy mérted le?
– Az autóm kilométerórájával. Ugyanis pont arra volt dolgom, és mielőtt befordultam volna a Jókai utcába, lenulláztam a méterszámlálót. Hát, mit mondjak, manapság már sokkal több kocsi jár arra, mint a mi iskolás időnkben – nevetett fel Károly. – Parkoló autó is annyi van, hogy csak na! Hiába, a fejlődés megkérdőjelezhetetlen… No, de azért nehogy azt gondold, hogy a mi időnkben a szülők gondatlanok voltak, és nem féltettek minket. Rajtam kívül még egy Géza és egy Laci nevű osztálytársam is a Bethlen utcán lakott, és a szüleink a lelkünkre kötötték, hogy reggel együtt menjünk az iskolába, délután együtt jöjjünk haza, és vigyázzunk egymásra. Különös tekintettel a Művelődési Központ előtti kereszteződésre! De hát azzal nem volt különösebb gondunk, hiszen tudtuk, hogy ha piros a lámpa, akkor megállunk.
– És mennyi ideig tartott, amíg elgyalogoltatok az iskolába, nagyapa? – kíváncsiskodott a kis Bence.
– Odafelé fél óra, hazafelé kicsit több, néha meg sokkal több – nevetett fel Károly. – Igen, most, hogy kérdezed, határozottan emlékszem, hogy mindig negyed nyolckor találkoztunk a fiúkkal a Bethlen utcai közért előtt, és onnan indultunk együtt az iskolába. Jó fél óra alatt oda is értünk, így aztán sosem késtünk el a tanításról. Merthogy a mi időnkben is nyolckor kezdődött az első óra.
Végszóra benyitott a dolgozószobába Julika, meghozta a vacsorát a makettező szakkör tagjainak. A tálcán a kis Bence kedvencei szerepeltek, vajas kenyér, pulykapárizsi és paradicsom.
Miután jóízűen elfogyasztották az estebédet, a nagypapa megjegyezte:
– Igazán jól nevelt fiúcska vagy. Tudod, hogy mit figyeltem meg? Sosem hagysz ételt a tányérodon. Nem pazarolsz. Mindig csak annyit szedsz magadnak, amiről tudod, hogy meg fogod enni.
– Anya azt szokta mondani, hogy annyit egyek, amennyi jólesik – újságolta a kisfiú.
– Ebben az anyukádnak teljesen igaza van – ismerte el a családfő –, de én most nem erről beszélek. Hanem arról, hogy már nyolcéves létedre is tudod, hogy az ételt nem szabad pocsékolni. Az a gyanúm, hogy ez a te korodban manapság még nem minden gyerek számára egyértelmű. Sőt, sok felnőtt sem érti még ezt a dolgot, de tartok tőle, hogy mostanában nagyon sokan kénytelenek lesznek újra megtanulni ezt a rég elfeledett leckét – tette hozzá gondterhelten.
Almási Károlynál csak a kisfiú lett gondterheltebb, és nála ezt a változást a lecke szó megemlítése okozta.
– Eláruljak neked egy titkot, nagyapó? – kérdezte óvatosan.
– Ha úgy érzed, hogy érdemes vagyok rá, akkor csak bátran – mosolyodott el a családfő.
A kis Bence hallgatott egy darabig, aztán nagyot nyelt, és bevallotta:
– Egyszer lemásoltam a házi feladatot a Rolandéról, aki a padtársam.
Rövid, de kínos csend támadt a szobában, majd újra az unoka szólalt meg, mintegy menekülőutat keresve:
– Te is csináltál ilyet, amikor iskolás voltál? – tudakolta a nagyapjától.
– Bizony, én is elkövettem ezt a diákcsínyt annak idején, talán éppen annyi idősen, mint te – ismerte el Károly. – Ha jól emlékszem, csak egyszer fordult elő. És tudod, hogy miért? Mert utána rosszul éreztem magam. Bűntudatom volt, napokig furdalt a lelkiismeret, amiért becsaptam a tanító nénimet, aki mindig kedves volt hozzám, és végső soron becsaptam magamat is. Márpedig ki szereti rosszul érezni magát? Hát nem jobb, ha az ember minden este nyugodtan hajthatja álomra a fejét? Ha büszkén nézhet a tükörbe? Hát dehogynem. Ezért aztán elhatároztam, hogy többé nem okozok ilyen lelkifurdalást magamnak. Ha legközelebb valamiért elmaradok a leckével, akkor inkább bevallom őszintén a tanító néninek, mert még az is jobb, mintha utána a saját hazugságom következményeivel kellene viaskodnom.
– De még jobb, ha az ember megcsinálja a leckéjét, és akkor nem lesz oka semmilyen lelkifurdalásra – vélekedett Bence.
– Fején találtad a szöget – nevetett fel a családfő, és ha már ebben az őszinte hangulatban voltak, bevallotta az unokájának, hogy a makettezés miatt történt annak idején, hogy megfeledkezett a házi feladatról.
– Mi ebből a tanulság? – emelte fel a mutatóujját. – Első a kötelesség, és aztán jöhet a hobbi. Abból nem lehet baj – simogatta meg a kis Bence fejét.