– Mondd csak, te is benne voltál ebben a színjátékban? – esett neki a férjének Anna, szinte még a ház ajtajából kiabálva.
Gergőnek a leghalványabb fogalma sem volt, hogy miről beszél a neje, de abban biztos volt, hogy ennyire feldúltnak még sohasem látta. Pedig ez az elmúlt hónapok történéseinek tükrében nem volt kis dolog.
Anna eközben becsukta maga után az ajtót, behaladt a nappaliba, és szinte lerogyott egy fotelbe, de közben egyfolytában sürgette a férjét:
– Válaszolj hát! Hányszor kell még megkérdeznem? Vagy nyújtsam be írásban a kérdést?
Gergőnek hirtelen eszébe villantak Imre atya korábbi intelmei, és megpróbált nyugalmat erőltetni magára. Egészen csöndesen jelezte:
– Szívesen válaszolok bármilyen kérdésedre, ehhez azonban tudnom kéne, hogy miről van szó.
– Nem kell játszanod az értetlent, ezt a napirendi pontot átugorhatjuk. Tudtál a dologról vagy sem? Engem csak ez érdekel! Te is benne vagy a színjátékban, vagy téged is átvert a bátyád? Erre várok választ. De nagyon ajánlom, hogy őszinte legyél!
– Nem segítettél hozzá, hogy megértsem, mitől lettél ennyire feldúlt – jelentette ki Gergő. – Mi történt, az ég szerelmére? Egyáltalán honnan jössz most?
– A szüleimtől. És tudod, mit mondtak nekem?
Anna ezen a ponton olyan hosszú hatásszünetet tartott, hogy Gergő fejében már az is megfordult, valami komoly baj lehet a felesége ítélőképességével. Nagyon riasztónak értékelte, hogy Anna immár percek óta nem képes össze összefüggően beszélni.
– Fogalmam sincs – bökte ki végül. – Honnan tudhatnám?
– Azt mondták – árulta el végre a lány –, hogy mivel látják, még mindig túl sokat gyötrődöm, segíteni szeretnének rajtam. Beletörődtek, hogy nem tettem le a tervemről, miszerint mindenáron szeretném megismerni a vér szerinti apámat, ezért össze fogják hozni nekem a találkozást.
– Nem értem – csóválta a fejét Gergő. – Nem mondtad el nekik, hogy már felvettük a kapcsolatot egy magánnyomozóval?
– Már hogy mondtam volna el nekik? Más sem hiányzott volna, mint hogy ők is elkezdjenek aggódni az anyagiakon, meg minden egyében!
– Értem, értem – bólogatott hevesen Gergő –, na de most sem árultad el nekik ezt a dolgot? Mármint, hogy már nem tudják megszervezni a találkozót, hiszen a valódi apád meghalt?
Megint csak hosszú hatásszünet következett be, amely alatt Anna mindvégig mereven Gergő arcát bámulta. Csak nagy sokára szólalt meg:
– Nem tudom eldönteni, hogy most mi van. Annyira ügyesen színészkedsz, hogy egy pillanatra sem esel ki a szerepedből? Vagy tényleg ilyen falrengetően ostoba vagy, és nem vagy képes megérteni ezt az egyébként nem túl bonyolult szituációt?
Immár Gergő is fortyogni kezdett a haragtól, de még mindig képes volt uralkodni magán. Legalábbis nagyot sóhajtott, még nagyobbat nyelt, aztán még mindig moderált hangon azt mondta:
– Kérlek, hagyd abba ezt az összefüggéstelen vagdalkozást, és próbálj meg végre érthetően beszélni. Egyelőre úgy érzem, egy kínai vagy egy hottentotta nővel is hamarabb zöld ágra tudnék vergődni, pedig semmilyen idegen nyelven nem beszélek. Hidd el, hogy továbbra is szeretnék őszintén válaszolni minden kérdésedre, de ehhez szükségem lenne arra, hogy megértsem, mi a kérdés.
– Jó, hát megpróbálhatom szájbarágósan is – mosolyodott el gúnyosan Anna. – Biztosan sokat panaszkodtál a bátyádéknak, amikor náluk dolgoztál. Erre a ravasz Ákos kitalálta, hogy egyszer és mindenkorra véget vet ennek a problémának, és leállít engem az ügyről. Felbérelt egy ismerős magánnyomozót, akinek nem lehetett nehéz dolga, meg tényleg nem is kerülhetett túl sokba, hiszen nem végzett semmiféle nyomozást. A megbízása csakis arra szólt, hogy pár hét után felhívjon minket, és közölje, hogy az igazi apám már nem él. Gond kipipálva. És engem már csak az az egy érdekel, hogy te is tudtál–e erről a színjátékról.
Gergő egyre idegesebben járkált fel–alá a szobában. Az egész beszélgetés alatt – amely sokkal inkább volt számonkérésnek nevezhető – mindvégig igyekezett megőrizni a higgadtságát, és leginkább ez az igyekezet kötötte le. Ahogy azonban teltek a percek, egyre inkább kezdte átlátni a helyzetet, pontosabban fogalmazva azt a vádat, amellyel őt és a bátyját illették.
– Nem tudom elhinni, hogy Ákos ilyesmit tett volna, ez egyáltalán nem rá vall – motyogta maga elé, de nem olyan halkan, hogy a felesége ne értse meg.
– Jaj, hagyjuk már a mentegetőzést! – vetette oda Anna. – Mi nem egyértelmű számodra ezen a helyzeten?… Sőt, nem is így kérdezem! Mit gondolsz, mi nem egyértelmű számomra ezen a helyzeten? Olyan pontosan passzol minden mozaik, mintha lézerrel vágták volna!
– Lehet, hogy számodra egyértelmű, nekem azonban erős kétségeim vannak – jelentette ki Gergő.
– De hát miben? Napnál világosabb, hogy mi történt! Ákos egyetlen mozdulattal elvágta a gordiuszi csomót. Kitalálta azt a megoldást, amely egyszer és mindenkorra véget vet a problémának. Ha a vér szerinti apám már nem él, akkor nincs kit megkeresnem, nem igaz? Akkor én is elfelejtem ezt az egészet, meg te is, meg a családom is. Élhetünk újra úgy, mintha mi sem történt volna, békében és nyugalomban.
– Furcsa vádbeszéd, meg kell hagyni – fintorgott Gergő. – Szóval te most lényegében azt veted a bátyám szemére, hogy azt szerette volna, ha mi újra békében és nyugalomban élünk? Micsoda aljasság! – tette hozzá pikírten.
– Ne forgasd ki a szavaimat, nagyon jól tudod, mit vetek a bátyád szemére! – harsogta Anna. – Azt, hogy hazudott! Ugyan még nem tudom, hogy neked is hazudott–e, vagy ezt az egészet a te jóváhagyásoddal intézte így, de remélem, hogy hamarosan kiderül. Annyit viszont máris mondhatok, hogy Ákos alaposan leszerepelt előttem. Nemcsak hazudott, de ráadásul ez az egész neki nem került szinte semmibe. Mármint anyagilag. Közben meg a nagy, önzetlen segítő szerepében tetszelgett. Mit kérhetett ez a magánnyomozó egyetlen telefonhívásért? Már ha egyáltalán az volt a pasas…
– Most megint nem tudlak követni – hunyorgott Gergő.
– Jaj, ne értetlenkedj már ennyit! Egy telefonhívást bárki le tud bonyolítani, akit Ákos megkér rá. Ugyan miért kéne ahhoz magánnyomozónak lenni, hogy valaki belemondjon egy rém egyszerű szöveget a telefonkagylóba? „Sajnálom, asszonyom, az ön vér szerinti édesapja már elhalálozott.”
– Úgy emlékszem, ennél azért többet mondott az illető – vetette közbe Gergő.
– És akkor mi van? Tán szótagszám után fizette a bátyád? – gúnyolódott Anna.
– Nem értem, miért vonsz kétségbe egyszeriben mindent. Miért nem hiszed el már azt sem, hogy valóban magánnyomozó volt az illető?
– Hát te magad is azt mondtad, hogy nem is találkoztál azzal az emberrel!
– Így van, nem találkoztam vele, csak telefonon beszéltünk – erősítette meg Gergő. – De én voltam ott, nem te. Mármint Debrecenben. És én nem feltételezem azt a bátyámról, hogy előzőleg ilyen jól előkészített volna egy kapitális hazugságot. Hát ideje sem lett volna rá!
– Mit kellett volna ezen annyira előkészíteni?
– Hogyhogy mit? Nem gondolod, hogy mielőtt én telefonon beszéltem a magánnyomozóval, azelőtt Ákosnak alaposan ki kellett volna okítania ezt az illetőt? Pláne akkor, ha minden úgy lett volna, ahogy te feltételezed, és még csak nem is egy magánnyomozóval beszéltem, hanem egy olyan férfival, aki csupán kiadta magát annak a telefonban.
– Te jó ég, mennyire naiv vagy! A bátyád egy nagy játékos, nem vetted még észre?
– Nem bánnám, ha megválogatnád a szavaidat, mégiscsak a testvéremről beszélünk – jegyezte meg sértődötten Gergő. – A te szádból most még ez a „nagy játékos” is úgy hangzik, mint egy durva vád. Az előzőekről már nem is beszélve. Ákos mindig jóakaratú volt irányunkban, többször kisegített minket, nem hiszem, hogy rászolgált volna arra, hogy így beszélj róla a távollétében.
