Gergő kíváncsian tekintett a feleségére. Vajon mi jutott eszébe Annának? Nos, ez hamar kiderült:
– Délutánig kinyomtatjuk a szórólapokat, amelyeket be fogunk dobni minden postaládába – magyarázta Anna. – Az fog állni rajta, hogy mától Gergő telefonszámát kell hívni, ha valaki bevásárlást vagy gyógyszerkiváltást szeretne.
– És persze nagy betűkkel azt is ráírjuk, hogy a szolgálat ingyenes – tette hozzá Gergő, hamar átlátva felesége tervének lényegét.
– Nem lesz túl nagy feladat nektek? – vetette közbe Tarlós Jancsi.
– Egy nyomtatópapírra akár hat–nyolc kisebb szórólap is ráfér, hisz nem kell rá túl sok információ – mutatott rá Gergő.
– Értem én – bólogatott Tarlós Jancsi –, de szerintem ezt a feladatot ugyanúgy megoszthatjuk, mint a többit. Mindenkinek van otthon nyomtatója, el tudja készíteni a saját szórólapjait, még a vágással együtt is. Így a költségek sem egy embert terhelnek, és a feladat is hamarabb megoldható.
– Jól mondod – helyeselt Anna. – És így legalább nem is leszünk egymáshoz kötve, mindenki akkor megy szórólapozni, amikor éppen megfelel neki. Én majd elkészítem otthon a mintát a megfelelő adatokkal, aztán körbeküldöm nektek, és már mehet is mindenhol a nyomtatás.
– No, kérem szépen, hát tudunk mi Norbert nélkül is hatékonyan dolgozni, nem igaz? – rikoltott fel Gergő, és Tarlós Jancsi nyomban csatlakozott hozzá:
– Ráadásul sokkal hatékonyabbak és energiatakarékosabbak is vagyunk, mert nem fogyasztunk két liter bort száz méteren!
Ezen mindenki jót nevetett, aztán elindultak haza, hogy felkészüljenek az újabb feladatra.
Az Almási házaspár már majdnem hazaért, amikor Anna kibökte, amit egy ideje már szeretett volna:
– Azért egy kicsit ijesztő volt, amikor szétrúgtad Norbert asztalkáját.
Gergő igyekezett poénosra venni a figurát:
– Na ugye, hogy nem hiába néztem annyi karatefilmet! Valami csak megragad az emberben – jegyezte meg kedélyesen, de aztán észrevette, hogy a felesége jelenleg nem igazán vevő a humorra. Ezt onnan lehetett a legbiztosabban tudni, hogy Anna nyíltan ki is mondta:
– Egyáltalán nem tartom viccesnek.
De az még ijesztőbb volt, amikor egy kérdést is hozzátett:
– Mondd csak, ha úgy alakulna a helyzet, engem is képes lennél megütni?
Gergő úgy megdöbbent, hogy azonnal megtorpant a járdán, és Anna karját megragadva maga felé fordította a feleségét:
– Te megbolondultál? – kérdezte tőle felindultan. – Hogy tud egyáltalán ilyesmi az eszedbe jutni? Soha nem viselkedtem erőszakosan nőkkel, és nem hiszem, hogy fel tudnál idézni egyetlen esetet is, amikor ennek fennállt volna az eshetősége. Mármint kettőnk között. Vagy rosszul emlékeznék? Ha igen, akkor elő a farbával, mert ezt a dolgot haladéktalanul tisztázni kell!
– Jól van, nyugodj már meg – csitítgatta Anna. – Tényleg nem történt soha ilyesmi. De az tény, hogy eddig még olyat sem láttam tőled, hogy szétrúgsz egy kisasztalt.
– Csak magadra vethetsz emiatt.
– Ezt meg hogy érted?
– Túl keveset tartózkodsz az asztalosműhelyemben – magyarázta Gergő, és kissé élvezte is, hogy most a feleségén a sor a megdöbbenés terén. – Ha ott lettél volna, amikor életem első kis asztalkáját próbáltam összeállítani, akkor láthattad volna, hogy ugyanarra a sorsa jutott, mint Norbert barátunk hasonló bútordarabja. Szétrúgtam.
– De hát miért tettél ilyet?
– Mert elmértem az egyik munkadarabokat, ezáltal használhatatlan lett a többi is, és ezen úgy felmérgeltem magamat, hogy hirtelen felindulásból jól belerúgtam az elrontott kisasztalba, az meg szétesett. Nem bonyolult történet – próbálta Gergő tompítani a sztori élét, de úgy látta, hogy Anna még mindig nem tartja humorosnak az elbeszélését. „Vajon miért forszírozza ilyen kitartóan ezt a témát?” – töprengett rosszat sejtve Gergő.
Már hazaértek, amikor Gergő nem bírta tovább, és megkérdezte a feleségét:
– Mondd csak, nálatok előfordult családon belüli erőszak?
– Miért kérded ezt? – fordult felé Anna, aki eddigre már a számítógép előtt ült, hogy összeállítsa a szórólap tervezetét.
– Te hoztad fel a témát, nem én – vonta meg a vállát Gergő. – Én csak arra lennék kíváncsi, hogyan jutottunk el a bukott egyetemista szétrúgott asztalkájától odáig, hogy megkérdezd tőlem, képes lennék–e téged valaha is megütni… Szóval, előfordult nálatok úgynevezett családon belüli erőszak?
– Igen – felelte Anna közömbösen, már a monitort nézve.
Gergő úgy megdöbbent, hogy hirtelen le is kellett ülnie:
– Hát ezt igazán nem gondoltam volna a szüleidről – motyogta fejcsóválva.
– Ki mondta, hogy a szüleimről van szó? – fordult felé újra Anna.
– De hát most mondtad, hogy igen!
– A családon belüli erőszakról kérdeztél. A család elég tág fogalom – magyarázta Anna. – Nem a szűkebb családomról beszéltem. Az egyik nagynéném volt az áldozat – árulta el, aztán kissé felpaprikázva visszakérdezett: – Te tényleg el tudnád képzelni apámról, hogy valaha is kezet emelt anyukámra?
Most már Gergő is fortyogni kezdett:
– Ez most komoly, hogy már megint én vagyok a hibás? Feltettem egy elég egyszerű kérdést, amire határozott igennel válaszoltál. Mi másra gondolhattam volna hirtelen, mint hogy…?
– Mióta ismered apukámat? – ütötte a vasat Anna, de a férje nem hagyta magát:
– Nagyjából azóta, amióta te is ismersz engem – vágta rá idegesen. – Ennek ellenére, ha én esetleg feltételezek róla valamit, az baj, de ha te feltételezel rólam valamit, az nem baj. Így állunk?
Anna nagyot sóhajtott:
– A szórólapokkal még sehogy sem állunk, úgyhogy függesszük fel ezt az ostoba beszélgetést. A többiek tűkön ülve várják, hogy átküldjem nekik a szórólap tervezetét, légy szíves, hagyjál dolgozni.
Gergő még mindig fortyogott, de jobbnak látta kimenni a konyhába. Úgy gondolta, jobb lesz, ha most főz magának egy kávét. No persze a gyengébbik fajtából, mert azt érezte, hogy a vérnyomásán már nem lenne tanácsos nagyot emelni.
Már megint én vagyok a hibás – dohogott magában –, mint az elmúlt hónapokban minden egyes alkalommal. Szerfölött unalmas már. Ő persze nyugodtan nekem szegezheti a kérdést, hogy képes lennék–e megütni őt, és ezt mosolyogva kell tűrnöm, de ha én kérdezek ilyesmit az apjáról, akkor minden vagyok, csak rendes ember nem.
Csüggedten telepedett le a konyhaasztal mellé, kevergette a frissen lefőtt kávét, és nagy elkeseredettségében cukrot is elfelejtett a bögrébe tenni. Csak akkor vette észre, milyen keserű a kávéja, amikor belekortyolt.
Nem baj – gondolta magában –, ez most pont így illik a hangulatomhoz. Kiiszom a keserű poharat. A fene egy meg, hogy huszonnégy óráig sem tarthatott az optimista hangulat! Pedig milyen bizakodó voltam még ma reggel is! Nincs mese, találkoznom kell Imre atyával, azt sem bánom, ha csak a kerítésén keresztül beszélgethetünk, de szükségem van a segítségére, mielőtt megint elromlik minden. Vagy mielőtt újra elrontok mindent.
Merengéséből a felesége hangja zökkentette ki:
– Jó lesz így? – tolt elé egy papírlapot, amelyen a szórólap kinyomtatott tervezete állt.
Gergő csodálkozva nézett fel, mire Anna hozzátette:
– Gondoltam, megkérdezem, mielőtt körbeküldöm a többieknek. Vagy mielőtt kinyomtatnám hatvan példányban.
„Egész békülékeny a hangja” – gondolta magában Gergő, miközben átfutotta a sorokat.
– Minden információ stimmel – bólintott rá a tervezetre. – Nyugodtan körbeküldheted. Utána azonban szeretnék beszélni veled.
