– Nincs bennem semmiféle tüske, hidd el – bizonygatta Gergő. – De neked is meg kellene értened, hogy azért nem egyszerű egy egész gyerekkort leélni egy ilyen báty árnyékában.
– Árnyékában? – hökkent meg a kifejezésen Ákos.
– Tudod te, hogy mire gondolok – mondta az ifjabbik Almási fiú. – Te voltál mindig is a példakép. Az okos, a kitűnő tanuló, a jól viselkedő, a mindig megfontolt, a makulátlan jellemű. És ahogy fogalmaztál, bizony több mint egy évtizedig laktunk egy szobában. Nem volt egyszerű.
– Ha hiszed, ha nem, csöppet sem értem, hogy miért mondod ezt – jelentette ki a testvérbáty.
Gergő jóindulatú mosollyal reagált:
– Nézd, én elismerem a szaktudásodat, meg minden, de hidd el, vannak olyan pillanatok, amikor nehéz elhinni, hogy tényleg pszichológus vagy. Mondd, te valóban nem érted, hogy miről beszélek?
– Távol álljon tőlem, hogy tettessem magam – szögezte le Ákos –, és értem a szavaidat, mindössze a mögöttük lévő tényeket nem tudom sehogy sem ideilleszteni. Valami érthetetlen okból csúfot tesz rajtad a képzeleted. Nem emlékszel rá, hogy mennyire irigyeltem mindig is például a kézügyességedet? Miért van az szerinted, hogy én pszichológus lettem, és te lettél az asztalos?
– Talán mert esélyem sem lett volna soha főiskolát végezni? Az egyetemről nem is beszélve.
– És arra sem emlékszel, hogy minden sportban te voltál a jobb? Nem tudsz olyan sportágat említeni, amiben ne vertél volna rám köröket.
– Sakk? – vetette közbe Gergő, és jellegzetes vigyor ömlött el az ábrázatán.
– Na jó, akkor pontosítok – mosolyodott el Ákos. – Olyan sport, amihez sok mozgás, ügyesség vagy éppen labdaérzék szükségeltetett.
– Rendben, legyen ebben igazad – ismerte el a fiatalabbik Almási fiú.
– És azzal sem értek egyet, hogy ne lett volna esélyed főiskolát vagy egyetemet végezni – tette hozzá sietve a báty. – Egyáltalán nem a képességeid hiányoztak hozzá.
– Hanem a szorgalom, a megbízhatóság meg a kitartás – folytatta a felsorolást Gergő. – Ami benned persze mindig is megvolt.
– Ezt a polémiát bármeddig folytathatjuk, de…
– Látod, én már azt sem értem pontosan, hogy mi az a polémia…
– Vita – válaszolta meg rögtön Ákos. – Főleg az elvi természetű politikai, vagy irodalmi vitára értjük, de esetünkben a politika vagy az irodalom elhanyagolható, leginkább az elvi része érdekes.
– Imádom, amikor minden megnyilvánulásoddal alátámasztod a szavaimat – közölte Gergő, és ha lehet, még a korábbinál is szélesebben vigyorgott.
Ákos most felállt az édesapjuk karosszékéből, megkerülte az asztalt, aztán Gergővel szemben megállva leült az íróasztal szélére:
– Próbáld megérteni, hogy egy ember nemcsak azzal lehet különb a másiknál, ha többet olvas, jobban tanul vagy gyorsabban vág az esze. Tudást felhalmozni korántsem csak elméleti síkon lehet, hanem a gyakorlat terén is. Csakis egy dolog a lényeg. Azt csinálod, amit szeretsz? És ahhoz igazán értesz? Beleadod minden tudásodat, szívedet-lelkedet? És hasznára vagy másoknak?
– Jó, hagyjuk ezt a patetikus stílust – fordult félre Gergő, és szinte a dolgozószoba sarkához intézte a szavait: – Nincs nekem semmi bajom az életemmel. Azt csinálom, amit szeretek, jól meg is élek belőle. A feleségem takaros asszony, házias, tiszta, rendes, jól főz, és nagyon szeretjük egymást. De azt a gondolatot képtelen vagyok elviselni, hogy nem akar gyereket. Régebben én is nagy családról ábrándoztam, de most már megelégednék egy szem gyerekkel is, csak születhetne meg!
Az ifjabbik Almási fivér hiába utasította el a patetikus hangnemet, végül a saját szavai nyomán jutott olyan lelkiállapotba, hogy a beszélgetés ezen pontján elpityeregte magát. Ákos odalépett elé, felhúzta a karosszékből, aztán átölelte.
– Minden rendben lesz, hidd el – suttogta az ostoba közhelyet, mert ebben a percben nem jutott jobb az eszébe.
Az új esztendőben Gergő mihamarabb keresett egy ürügyet, hogy elmehessen a kocsmába. Csöppet sem az motiválta, hogy igyon valami erőset. Korábban sem volt ritka eset, hogy a felesége elé ment egy késői műszak befejezése után, de mostanság egész más okok motiválták. Szeretett volna újra beszélgetésbe elegyedni Norberttel, mégpedig úgy, hogy a diskurzusnak lehetőleg Anna is a fültanúja legyen.
– Rossz hírem van, korán jöttél – panaszolta Anna, amikor a férje megérkezett. – Ma standolnunk kell apuval, el fog húzódni egy kicsit a zárás.
– Annyi baj legyen – legyintett Gergő, és alig tudta titkolni, mennyire nem bosszantja a dolog, hanem inkább felvidítja. Kért egy almalevet, aztán helyet foglalt az egyik asztalnál. Szándékosan nem Norberthez ült le, nehogy feltűnő legyen a dolog, de azért arra is ügyelt, hogy a közelében legyen a bukott egyetemistának, ha az haladéktalanul közölni akarna vele valamit.
Nos, ez a pillanat csakhamar be is következett. Gergő alig kortyolt bele a gyümölcslébe, a fiú máris megszólította:
– Hallottad a legfrissebb híreket? – érdeklődött a már kissé kapatos egyetemista.
– Mire gondolsz? – kérdezett vissza az Almási fiú. – Elég sok hírt hallottam ma, kissé le kellene szűkíteni a témakört.
– Az ausztráliai bozóttüzekre gondoltam – mondta Norbert.
– Hallottam – ismerte el Gergő.
– És még mindig tagadod, hogy klímaváltozás lenne?
– Te összetévesztesz engem valakivel. Eddig sem tagadtam, hogy változik a bolygónk klímája, ezután sem fogom.
A kötekedni vágyó fiatalembert váratlanul érte ez a fordulat. Egy darabig bambán nézett maga elé, mint aki nem tudja, mit tegyen egy ilyen válsághelyzetben, amikor senki nem akarja tagadni a klímaváltozást az egész kocsmában. Aztán úgy döntött, nem hagyja elsikkadni a témát, hátha ki lehet valamit hozni belőle.
– Az ausztráliai bozóttüzek is bizonyítják a klímaváltozást – szögezte le.
– Ebben nem feltétlenül értünk egyet – jegyezte meg Gergő.
A bukott egyetemista arcán földöntúli boldogság tükröződött. Felhörpintette a maradék fröccsét, majd intett Gergőnek, hogy üljön már át az asztalához.
– Ne kurjongassunk itt egymásnak a messzi távolból, nem igaz? – magyarázta Norbert. – Nem illik – tette hozzá, hogy semmilyen részlet ne maradjon homályban.
Gergő nem értette ugyan, hogy egyáltalán hogyan merült fel a kurjongatás témája, de elismerte, hogy van az az állapot, amikor már a szomszédos asztal is „messzi távolnak” tűnhet bizonyos emberek szemében. Kénytelen–kelletlen átült Norberthez, bár jobban örült volna, ha távolabbról beszélgetnek, mert úgy biztosabban lehetett volna Anna is a fültanúja a csevejnek. De mivel Norbert asztala esett a legközelebb a pulthoz, annyira nem bánkódott a dolgon.
– Na, akkor fejtsd ki, kérlek, hogy mire gondoltál – szólította fel a bukott egyetemista, majd rendelt egy újabb nagyfröccsöt.
– Ausztráliában mindig is voltak bozóttüzek, már évszázadokkal azelőtt is, hogy a fehér ember betette volna oda a lábát – kezdte Gergő. – Az őslakosok viszont kitűnően tudtak védekezni ellene. Ha nagyon szárazra fordult az időjárás, akkor saját maguk perzselték fel az aljnövényzetet, és ezzel megelőzték a nagyobb bajt. Talán nem kellett volna ezt az évszázados hagyományt felszámolni, és akkor most nem állna lángban a fél kontinens.
– Ezek szerint a fehér ember tehet az egészről? – derült fel Norbert, mert a fehér emberek felelősségének hangoztatása szintén a kedvenc témái közé tartozott. – Ebben legalább egyetértünk.
– Ácsi! – emelte fel a mutatóujját Gergő. – Már megint olyasmit akarsz a számba adni, amit én nem mondtam. Annyit tudok, hogy ezt a régi hagyományt bizonyos környezetvédő csoportok fúrták meg Ausztráliában, de hogy milyen bőrszínű embereket takar ez, arról halvány fogalmam sincs.
Hajrá Gergő! 🙂