Imre atya fel is emelkedett az asztaltól, és odament a pulthoz, hogy kipuhatolja Gergő apósánál, vajon ki ez a lelkesen szónokló fiatalember, akit azelőtt még sosem látott a faluban. A kocsmárost nem kellett sokáig kapacitálni, csak úgy dőlt belőle az információ:
– Én nem vagyok elmeorvos, de az biztos, hogy ennek a gyereknek cédulából is, meg nótából is csak fél jutott, ha érti, mire gondolok, atyám. Amúgy pesti ficsúr, Karásziéknak valami rokona, de hogy pontosan milyen ágon, azt nem tudom. Állítólag büntetésből küldték a szülei falura, mert nyolc év alatt sem tudott elvégezni egy ötéves egyetemet. Gondolták, hogy itt majd kicsit megjavul, ha a szüretkor megtudja, mi az a kétkezi munka.
– És sikerült közelebbi ismeretségbe kerülnie a puttonnyal meg a szőlőpréssel?
– Arról nem hallottam, de hogy a borral igen bensőséges a viszonya, az már kiderült. Gyakorlatilag minden délután idejön fröccsözni, és fogyaszt is bőséggel.
– Ezek szerint nyertél egy jó vendéget…
– Szó sincs róla. Folyton zaklatja a többieket azzal a marhasággal, amiről most is szónokol. Állandóan a világvégéről beszél, és tényleg úgy vedel, mintha nem lenne holnap. Legszívesebben kitiltanám, de félek, hogy a nyakamra hoz valami jogvédőt, aztán járhatok a bíróságra.
– Ahogy elnézem, már csak Furulyás hallgatja, de talán még ő sem veszi komolyan – jegyezte meg Imre atya biztatólag, ám Almási Gergő épp ebben a percben telepedett le az ominózus asztalnál, mégpedig a borzas üstökű szónokkal szemben, és ez a körülmény hangos bosszankodásra késztette a kocsmárost:
– Na tessék! Nem elég, hogy a lányom folyton mesélteti ezt a félnótást, most még a vejem is adja a lovat alá. Még a végén kiderül, hogy csakis a mi családunk kedvéért költözött ide ez az ütődött.
Imre atya úgy vélte, eleget hallott, de persze eszébe sem jutott elkeseríteni a bosszankodó kocsmárost a legújabb fejleményekkel. És Gergő puhatolózását sem szándékozott megakasztani, kíváncsi volt rá, mire jut ifjú barátja az önjelölt agitátorral.
Mindenesetre a fővárosi jövevény – aki, mint kiderült, a Norbert névre hallgat – kitörő örömmel fogadta az Almási fiú felbukkanását. Ezt nem is lehet csodálni, mert ha az embernek végül már csak a falu bolondja marad, mint hallgatóság, az nem sok sikerélménnyel kecsegtet. Ám némi óvatosság lehetett a fiúban, mert immár nem a föld távoli sarkai, hanem sokkal közelebbi helyszínek felől közelítette meg a témát:
– Európában a lakosság négyötöde városokban él. Tudod, mit jelent ez?
– Azt, hogy csak minden ötödik ember él falun? – tippelt Gergő, Norbert őszinte örömére. Végre egy értelmes ember! – gondolta a bukott egyetemista. – És ráadásul ezt az eredményt még csak nem is az ujjain számolta ki!
Ezek után már sokkal lelkesebben sorolta állításait:
– Az európai városok számos időjárási problémával küszködnek: egyes településeken rendszeresek a nyári hőhullámok, máshol áradásokkal és a tengerszint emelkedésével kell számolni, ráadásul a városok nagy része nincs kellően felkészülve arra, hogy hathatósan kezelje az éghajlatváltozás következményeit.
– Ez valóban nagyon vészjóslóan hangzik – ismerte el Gergő. – Na de mit tehetünk azért, hogy ez a folyamat megforduljon? – érdeklődött kíváncsian, és botor fejjel azt képzelte, hogy újdonsült beszélgetőtársa majd a környezetvédelem témájára tereli a szót, és előáll valamiféle zöld programmal. Ehhez képest Norbert megdöbbentő kijelentést tett:
– Nem szabad gyereket vállalnunk.
Bár Furulyásnak soha életében nem volt célja a családalapítás, de ezen szavak hatására még neki is leesett az álla. Nem is beszélve az Almási fiúról, aki egyenesen levegő után kapkodott.
– Na de hát mi az összefüggés a két dolog között? – kérdezte nekihevülten, miután újra képes volt megszólalni.
A bukott egyetemista nagyon elemében érezte magát.
– Közismert tény, hogy a bolygónk élővilágát sújtó legnagyobb teher az emberi túlnépesedés, ami a globális szennyezésben és a természetes erőforrások felélésében mutatkozik meg a legdrámaibb módon – jelentette ki ellentmondást nem tűrően, majd különböző adatokkal kezdett dobálózni: – A fejlett nyugati világban jelenleg minden egyes gyermek körülbelül 9441 tonna szén–dioxiddal növeli meg az egy szülőre lebontott károsanyag–kibocsátást. Ez hozzávetőlegesen 5,7–szer nagyobb, mint amekkora gyermek nélkül lenne, nem beszélve a vízfogyasztásról, ami sokak szerint a jövő háborúinak kirobbantó oka lehet.
Gergő csak pislogott. Egyelőre nem volt képes felfogni, hogyan férhet meg egy és ugyanazon mondatban a „gyermek” és a „vízfogyasztás” kifejezés. Mintha csak két autótulajdonos beszélgetne arról, hogy melyiküknek fogyaszt kevesebbet a kocsija.
Mindenesetre nem állta meg szó nélkül:
– Mégis, hogy lehet a korábbi és a jelenlegi generációk által okozott ökológiai problémákért a még meg sem született gyerekeket felelőssé tenni? – kérdezte, mire Norbert atyáskodó leereszkedéssel így válaszolt:
– Nem ilyen szempontból kell vizsgálni a dolgot.
– Hanem milyen szempontból?
– Nézd, a Föld különböző országaiban születő gyermekek várható ökológiai lábnyomai között hatalmas eltérések vannak: ha például az Egyesült Államokban születik egy gyerek, az általa okozott ökológiai terhelés hosszú távon több mint 160–szorosa például egy bangladesiének.
– Na és akkor mi van? Még mindig nem értem. A harmadik világban viszont sokkal több gyerek születik, mint az úgynevezett fejlett nyugaton, ahogy te fogalmaztál.
– Nagyon érdekes dolog ez – dobta keresztbe a lábait Norbert, és laza, csevegő modorra váltott: – Bár a fejlődő országok általában élen járnak a népesedésben, az ott élők születéskor várható élettartama és a fejlett országokban lakókénál jóval alacsonyabb fogyasztása miatt az általuk képviselt ökológiai terhelés gyakorta viszonylag alacsony marad. Egy Kínában megszülető gyermek által okozott hosszú távú terhelés például kevesebb mint egyötöde egy amerikai csecsemőének.
– Még mindig nem értem, hogy miért beszélsz úgy a gyerekekről, ráadásul a még meg nem született gyerekekről, mintha csak valami alacsony fogyasztású hűtőszekrényt akarnál nekem eladni – akadékoskodott Gergő.
Ám minden közbevetése hiábavaló volt. Egyetlen kérdésére sem kapott választ. A bukott egyetemistáról úgy peregtek le a szavai, mint esőkabátról a vízcseppek. Nagyon úgy festett, Norbert szinte már nincs is jelen, vagy legalábbis annyira szerelmes a saját hangjába és a kifacsart elméleteibe, hogy nem jutnak el hozzá a környezete reakciói. Csak szónokolt magabiztosan, kipirult arccal, és mintha csak egy álomból ébredne, úgy hatott rá, hogy az Almási fiú menni készül.
– Remélem, még találkozunk, és újra elbeszélgethetünk – mosolygott rá újdonsült ismerősére, mire Gergő jelentőségteljes hangon így válaszolt:
– Abban egészen biztos lehetsz! – és búcsúzóul alaposan megszorította Norbert kezét, talán egy kicsit jobban is a kelleténél.
Az Almási fiú hazafelé menet beszámolt Imre atyának a hallottakról, de legnagyobb meglepetésére a plébános számára egyáltalán nem hatott újdonságként a mondandója.
– Mondd csak, nem szoktad mostanában hallgatni a híreket? – kérdezte az atya.
– Nemhogy mostanában, hanem már évek óta nem foglalkozom ilyesmivel – vallotta be Gergő. – Tudja, a legutóbbi önkormányzati választáson minden kedvemet elvették a politikától, egyenesen megcsömörlöttem tőle, és ez mind a mai napig tart.
– Nem mondhatnám, hogy helyes magatartás teljesen elzárni magad a tágabb környezetedben zajló eseményektől – vélekedett a plébános. – Manapság az információ egyre fontosabb, sőt, legújabban szinte fegyverként használják azok az erők, amelyek megint csak fenekestől fel akarják forgatni a világunkat.
