Első dühében Gergő úgy döntött, hogy elmegy a kocsmába. „Mi is lehetne jobb nyugtató, mint egy jó pofa sör, meg egy fél cseresznye?” – gondolta magában. Ám abban a pillanatban, amikor kezdett megbarátkozni ezzel a tervvel, az utcasarkon éppen Imre atya fordult ki elé.
– Nahát, atyám! Magát mindig az utamba vezéreli a Gondviselés, amikor éppen rossz dolgokon töröm a fejemet – kiáltott fel Gergő, de rájött, hogy ezzel egyúttal el is szólta magát. A pap rögtön rá is kérdezett:
– Aztán miféle rossz dolgok bántanak, fiam?
– Ehh, nem lehet azt csak így, az utcán elmesélni – legyintett az Almási fiú, próbálván időt nyerni.
– Semmi akadálya, hogy meghívjalak magamhoz, aztán egy jó csésze tea mellett akár a gondodat is elmesélheted – javasolta Imre atya.
Csakhamar ott álltak a paplak előtt. Gergő még egy utolsó, reményvesztett pillantást vetett a kocsma felé, aztán megadóan belépett a kapun. A pap figyelmét nem kerülte el ez a momentum, de egyelőre óvakodott ennek hangot adni.
Nem sokkal később már a konyhaasztal mellett ültek, Imre atya pedig éppen a teát szűrte.
– Úgy látom, ez a hobbija már örökre megmarad – jegyezte meg Gergő. – Mármint ez a gyógyteákkal kapcsolatos foglalatosság.
– Több ez, mint hobbi, bár az a gyanúm, szíved szerint inkább hóbortot akartál volna mondani – felelte hamiskás mosollyal az atya. – A gyógyfüvekkel való foglalatosság nemcsak kedves és békés tevékenység, de szerfölött hasznos is.
– Jaj, nem akartam én megbántani, atyám – szabadkozott Gergő. – Mindig is finomságokkal kínált, amikor meghívott magához, egyik–másik teája pedig valóban megnyugtatja az embert – ismerte el dicsérőleg.
– Köszönöm szépen, ez igazán jólesik – mondta a pap, majd hozzátette: – Remélem, neked is jól fog esni, amit most kapsz, és egyúttal meg is nyugtatja a lelkedet, mert amint érzékelem, az most igencsak háborog. – Azzal felkínálta a csészényi gyógyteát a vendégnek, és finoman noszogatni kezdte: – Talán most már belekezdhetnél, hogy mi bánt, immár nem vagyunk az utcán.
Gergő bele is kezdett:
– Anna bánt. Pontosabban az, amit mondott. – És szórul szóra elmesélte a korábban lezajlott jelenet minden egyes fordulatát.
– Valóban nem szívderítő történet – ismerte el Imre atya. – Először azonban ne Annáról beszéljünk, hanem rólad.
– Rólam? – kerekedett el Gergő szeme. – Talán nem figyelt eléggé, atyám. Én nagyon is szeretnék gyerekeket!
– Nem erre céloztam – magyarázta a házigazda. – Idézd vissza a saját reakcióidat. És amikor végeztél ezzel a feladattal, próbáld értékelni, hogy vajon helyesen cselekedtél–e.
Gergő egy darabig maga elé pislogott, de csakhamar mérgesen csattant fel:
– Nem hiszem, hogy bennem lett volna a hiba! Még igencsak finom és kedves voltam. Más habitusú embert sokkal jobban kihozott volna a sodrából egy ilyen közlemény!
– Nocsak – dünnyögte Imre atya. – A végén még örülnie kell a feleségednek, hogy nem verted meg.
– Hogy jut ilyesmi az eszébe, atyám? Soha nem emelnék rá kezet, maga is jól tudja.
– Az ajtócsapkodás is nagyon jó módszer, több szakkönyv is megemlékezik erről a tudományos tényről – jegyezte meg a házigazda.
– No hiszen, kíváncsi lennék azokra a szakkönyvekre! – csóválta a fejét Gergő, és még mindig nem vette észre, miféle csapdába sétál bele éppen.
– No és persze az otthonról való elrohanás. Az még egy nagyon hatékony módszer – folytatta az atya, és Gergőnek végre kezdett eljutni az elméjéig, hogy mi történik.
– Most a bolondját járatja velem, atyám? Vagy miért ilyen pikírt velem? – kérdezte méltatlankodva.
– Mi a bajod ezzel? Nem találod célravezető megoldásnak ebben a helyzetben? – kérdezett vissza a házigazda.
– Jól van, értem, értem! – emelte fel megadólag mindkét kezét Gergő. – Most megpróbált rávezetni, hogy a pikírt megjegyzésekkel nem lehet célba érni.
– És amint látom, ez sikerült is – bólintott Imre atya.
– De hát mi más módon viselkedhettem volna? – szabadkozott az Almási fiú. – Ezt hozta ki belőlem a helyzet, nem tehetek róla.
– Tévedtem – jegyezte meg csalódottan a házigazda. – Egyelőre mégsem sikerült.
– Maga mindig leckéztet engem, atyám – csóválta meg a fejét Gergő, és most már ő is csalódott volt.
– Talán nem azért fordultál hozzám, hogy leckét adjak? – kérdezte a pap. – És most ne pejoratív értelemben gondolj erre a kifejezésre, mert korántsem egyenlő a megleckéztetéssel. A tanár sem azért ad leckét a diákjainak, mert fölényeskedni akar, vagy azt szeretné, ha minél rosszabb lenne a nebulóinak. Épp ellenkezőleg. Azt akarja, hogy a rábízott gyerekek fejlődjenek, okosodjanak, gyarapodjanak. Nekem sem az a célom, hogy rosszul érezd magad, hanem hogy okulj az elkövetett hibáidból.
– Csakhogy érdekes módon mindig a másik félnek ad igazat – vetette föl Gergő. – Akármikor fordulok tanácsért magához, atyám, mindig nekem kell a szőnyeg szélére állnom. És most arra kérem, maga se vegye pejoratívnak ezt a szófordulatot. De tényleg így van. Tanácsot kérek, aztán olyan módon dorongol le, hogy kénytelen vagyok hibásnak érezni magamat, mint aki rossz fát tett a tűzre. Holott most én vagyok a szenvedő fél a történetben, nem Anna.
Imre atya nagyot sóhajtott, aztán megkérdezte:
– Kivel beszélgetek én most?
– Hát velem. Ki mással? – pislogott értetlenül Gergő.
– És itt van Anna is?
– Nincs.
– Amikor hozzám fordultál, miből gondoltad, hogy a háta mögött kibeszélem majd a feleségedet? Csakugyan azt hitted, hogy mindenféle negatív jelzőkkel illetem majd, és mindenben igazat adok neked? Mert ha ezt gondoltad, akkor nem ismersz még engem eléggé, hiába is hiszed azt.
– Jó, de hát ami igaz, az igaz. Azt akkor is el lehet ismerni, ha nincs jelen a másik fél.
– Nézd, fiam, szó sincs arról, hogy ne ismerném el, mennyire bánthat téged ez a frissiben kialakult helyzet. Arról sincs szó, hogy a feleséged kijelentéseinek súlyosságát vagy megfontolatlanságát vitatni akarnám. De most te ülsz itt velem szemben, nem ő. És tőled mit hallottam az elmúlt percekben? „Nem én vagyok a hibás. Nem tettem semmi rosszat. Én vagyok a szenvedő fél.” Ne haragudj ezért rám, de kötelességemnek érzem, hogy eme kijelentéseid mindegyikét úgy értékeljem, azok bizony nem igazak. Hiába is érzed úgy, hogy tévedek, vagy nem figyeltem eléggé arra, amit elmeséltél… Vegyük például az utóbbi kijelentésedet. Csakugyan te lennél ebben a történetben az egyedüli szenvedő fél? Szerinted Anna jókedvében jelentett ki olyasmit, hogy nem akar gyermeket szülni erre az elátkozott világra? Számomra ezek a szavak csöppet sem arról árulkodnak, hogy ő most rendkívül kiegyensúlyozott lelkiállapotban van. Fiatal, életerős, testileg és lelkileg is egészséges nő ilyet egészen biztosan nem jelent ki, valaminek kell lennie a háttérben. Próbáltad már megfejteni, hogy mi lehet ennek az oka? Mögé néztél a dolgoknak? Észrevetted, hogy az utóbbi időben valami lehangolta, bántotta? Netán félelmet ébresztett benne? Mert egy ilyen kijelentés már nem csupán aggodalmat és szorongást feltételez, hanem egyenesen félelmet. Vajon mi válthatta ki mindezt? Beszélgettél vele eleget az elmúlt időszakban? Vagy csak a munkádnak éltél?
– Már az is baj, ha valaki éjt nappallá téve dolgozik a családja boldogulásáért? – kérdezett vissza sértődötten Gergő. – Ráadásul egy olyan családért, amelyet teljesnek képzelt el az ember, gyerekekkel együtt, ahogy azt kell. És aztán unokákkal is. Nem pedig úgy, hogy majd éldegélünk szépen kettecskén, aztán meg, ha megöregedtünk, akkor nézzük a tévét, és simogatjuk a macskáinkat.
– Ha szándékosan félreérted, főleg pedig félremagyarázod a szavaimat, akkor nem fogunk egyről a kettőre jutni – mutatott rá csöndesen Imre atya.
