Osmosis belvárosában egy ősz hajú öregember éppen a polgárok gyűrűjében állt, és nem akarták elengedni. Egyesek hálálkodtak neki, mások a rövidre nyírt, ápolt szakállát simogatták, mintha csak varázserőt tulajdonítanának neki, mások meg a karizmait tapogatták, és elismerő megjegyzésekkel illették a kisöreget.
Röviddel előtte történt az eset, amelyik a maga nemében végül is nem volt sem kirívó, sem különleges. A piactér mellett haladva kitört az egyik kocsi kereke, és az oldalra dőlő jármű maga alá temetett két személyt. Az egyikük egy kisfiú volt, amolyan hat-hétéves forma, a másik pedig egy nőszemély, a kisfiú anyukája, aki jelenleg is áldott állapotban volt, igen nagy hassal közlekedett az utcán, talán épp emiatt nem tudott odébb ugrani, amikor a baj megtörtént.
Mindenesetre az öregember, aki éppen akkor járt arra, leemelte a kocsit a pórul járt polgárokról, de nem is akárhogyan. Szinte már a baleset megtörténte utáni pillanatokban odaugrott, és a saját hátával feltámasztva, majd a karjaival kinyomva tette odébb a járművet, kiváltva ezzel a szemtanúk tiszteletét.
– Hát te aztán öregember létedre nagyon szép teljesítményt nyújtasz! – áradozott egy fehér tógás illető, aztán, amikor már mások nem hallhatták, odasúgta: – Nem akarsz indulni a legközelebbi választáson? Mindenben segítenénk!
– Legyél a mi nagypapánk, nem bánod meg – sündörgött mellé egy ribanc. – Négy kislány is várhat rád, ha akarod – illegette magát továbbra is igen feltűnően.
Ez volt az a pillanat, amikor az ősz hajú bácsi vészhívást érzékelt, így hát azonnal el is kezdett futni a jelzés iránya felé, mégpedig nem elhanyagolható tempóban.
– Azt a rohadt életbe! – tátotta el a száját a ribanc, aki az imént még a kolléganőit akarta a kisöreg unokáivá tenni.
