Osmosis – 400. fejezet

Gonagó is észrevette, hogy a barátja figyelme elkalandozott, és immár nagyon máshova fókuszál. Meg akart fordulni, hogy felmérje, mi lehet olyan érdekes abban az irányban, ahová Cirion tekint, de ekkor erős szorítást érzett az asztalon heverő alkarján.

– Ne nézz oda – kérte a barátja.

– Miért, ki van ott? – pislogott Gonagó.

– Egy kisfiú – felelte Mario, mire az egykori gordeai lovásznak széles mosolyba szaladt szét az ábrázata:

– Idefigyelj, egykomám! Én értem, hogy amióta megszöktél, szereted gyorsan élni az életet, hogy bepótold a dolgokat. Na de egy kisfiú? Hát jószerivel még idő se volt rá! Azt ne mondd már nekem, hogy felcsináltál egy…

– Ne dumálj annyit, hanem figyelj rám! – vágott közbe türelmetlenül Mario. – Mennyire ismered ezt a kajáldás fickót? Elbújhatunk nála odabenn, a konyhán?

– Miért kéne elbú…?

– Most mondtam, hogy ne dumálj! Válaszolj!

– Hát, ha minden kötél szakad, akár el is bú…

Szegény Gonagónak nem sok esélye nyílt rá ezen a szép napon, hogy a bújás szó jé hangzójához is odaérhessen, mert Cirion ekkor már nemcsak megragadta az alkarját, hanem magával is rántotta:
– Hát akkor futás!

Azzal beszaladtak a bambusztető alá, ahol nem is olyan régen még az ételt rendelték a pultnál, és ott Gonagó sietve előterjesztette, hogy sürgősen kéne nekik egy búvóhely. Eme kérésnek szerfölött komoly nyomatékot adott, hogy Mario közben előhúzott egy ezüstpénzt a zsebéből, és a pultra pattintotta.

A kajáldás fickó intett két konyhalánynak, mire azok villámgyorsan előhoztak két hatalmas, gyékényből készült kast, és nemes egyszerűséggel ráhúzták a delikvensekre. No persze, a két fiúnak is volt annyi esze, hogy látván a kibontakozó mentőakciót, hirtelen leguggoltak, és hagyták, hogy a lányok láthatatlanná tegyék őket.

Kellett egy kis idő, mire az egyikük megszólalt.

– Meg vagy elégedve, Cirion?

– Nem rossz módszer – ismerte el Mario a kas alatt kuporogva és a fonott gyékényszálak között a piac felé leskelődve. – Te Gonagó! Itt mindig ezt csinálják?

– Miért csinálnák mindig ezt? – hökkent meg a gordeai lovászfiú. – Láthattad, hogy amikor ételt rendeltünk, akkor eszük ágában sem volt leborítani minket semmivel.

– Nem így értettem. Ha valaki rejteket kér, akkor mindig ráhúznak egy marha nagy kosarat?

– Jobban szeretted volna, ha kirántanak forró olajban? – érdeklődött Gonagó. – Mondjuk az is megfelelő álca. Főleg akkor, ha jóízűen elfogyasztja a fűszerezett húsodat az a betérő vendég, aki nem sokkal korábban még téged keresett…

– Te mindig ilyen hülye voltál? – nevetett fel Mario, miután megkönnyebbülve figyelte, ahogy a Kisfiú messze elhalad a kajálda mellett, és már csak a hátát látta, mert az android északnak fordult, és gyors léptekkel elsietett a tengerpart felé.

– Hát már nem emlékszel? – kérdezett vissza megbántottan Gonagó.

– Jaj, ne sértődj már meg mindenen! Persze, hogy emlékszem! Mármint azokra a dolgokra, amiket az az átkozott szikla nem vert ki a fejemből.

– Na látod, én még a sziklára is emlékszem.

– Naná, hiszen pont az előbb meséltem neked róla, te marha – vigyorgott Mario a gyékénykas alatt.

Kénytelen volt bevallani magának, hogy egyre jobban érzi magát Gonagó társaságában. Úgy vélte, összeköti őket valamiféle láthatatlan szál, egy közös sors, az együtt megélt jó és rossz emlékek, a bajtársiasság és a legmagasabb rendű barátság.

– Szóljál, hogy mikor bújhatunk elő – kérte Gonagó. – Kezd rohadtul zsibbadni a lábam. Már alig érzem.

– Bárcsak én is elmondhattam volna ugyanezt az istállóban! – jajdult fel Mario. – Nálad büdösebb lábú embert nem sikerült megismernem, pedig azóta bejártam az egész Kalrund Fejedelemséget!

Az olasz fiú már jól tudta, hogy neki közös múltja van ezzel az emberrel, de most először érezte azt, hogy mindez őt elsősorban nem az androidok és megannyi részvétlen földi embertársa iránti gyűlölettel tölti el, hanem sokkal fontosabb lett számára az a fajta bajtársiasság, összetartozás-érzés és szeretet, ami ezzel a fiúval összeköti.

– Hagyjad már magadat, Cirion! – hallatszott a szomszédos kasból. – Hát ha a gazda nem a lovastudományodra hajt, hanem a pállott picsaszagodra, akkor már tiéd lett volna minden fődíj, amit Gordea szigetén meg lehet szerezni!

Mario először fojtottan röhögött az álca alatt, de aztán mindenféle vegyes gondolatok lepték el az elméjét, és elkomorult a tekintete. Fogalma sem volt, hogyan kerülhetett ő ennek a Cirion nevű valakinek a testébe, de azt már biztosan tudta, hogy Cirion egy létező, élő, érző és lélegző személy volt valaha, aki itt élt Evilágon, Gordea szigetén, és megvoltak a maga céljai, vágyai, álmai és félelmei. Ugyanakkor elfogódottan gondolt rá, hogy a valódi Cirion esetleg már nincs is életben, hiszen ő, Mario Vialli, Olaszországból, Torino városából elfoglalta a testét.

De ő ezt nem akarta. Nem kérte. Ő ártatlan. Sohasem akarta volna egy másik ember pusztulását, hogy beleköltözhessen a testébe. Ő senkitől sem kérte ezt a testet!

Maga is megriadt, hogy miféle gondolatok járják át az elméjét. Végtelenül ijesztő volt, egyszersmind szórakoztató is, hiszen amíg eljutott a tudata minden zugába, hogy neki köze van ehhez a Cirion nevű lovászlegényhez, aközben egyfolytában hallotta Gonagó vicces megjegyzéseit, amelyeken folyamatosan röhögni kellett. És ő már nem akarta elveszíteni többé ennek a gordeai fiúnak a barátságát.

– Na, mi van, Cirion? Elakadt a hangod? Mint amikor először láttad meg a fejőnő dudáit? Sose hitted volna, hogy akkora csöcsöket valaha is látni fogsz, mi? A bal akkora volt, mint a fejed! A jobb meg akkora, mint a másik fejed!

Mariónak már fájt az alhasa a fojtott röhögéstől, de csakhamar a feje is megfájdult, amikor Gonagó egy váratlan, de nagyon is indokolt kérdéssel rukkolt elő:

– Te Cirion! Elárulod, hogy miért nem volt szabad arra a kisfiúra néznem? És hogy miért bujkálok most én is egy fonott kosár alatt?

* * *

A Kisfiú megrendelte a virágot, ahogy azt Mario kérte tőle. Természetesen tartós csokrot kért, hiszen a virágnak ki kellett tartania addig, amíg a fiú hazaér a kedveséhez az Orgil-birtokra. Nem csodálta, hogy Mario ezt az ajándékot szemelte ki, hiszen olyan színpompás és különleges virágok sehol sem teremnek egész Evilágon, mint éppen itt, a Déli-földrészen.

Nagy sokára elkészült a csokor, és az android visszaindult a találkozási pontra. Ahhoz a sziklához, ahol Mario gyakran üldögélt délidőben a tengerparton, ha merengeni támadt kedve.

Csakhogy most nem ült ott. És a Kisfiú sehol máshol sem látta, akárhogy is tekergette a nyakát.

Ekkor kezdett azon tanakodni magában, hogy ha ezt is elrontja, akkor több hibát már nem néz el neki a Központ.

Megindult a piac felé. És közben csúcsra járatta minden érzékszervét. Figyelt, hallgatózott, szimatolt, mindent csinált, de semmi!

Visszaindult az ős-meorik közé. Lehet, hogy nem is Emmának rendelte a virágot Mario, hanem a törzsnek? Hiszen annyira jól érezte magát közöttük! Hátha most is ott van. És éppen búcsúzkodik.

A szálláshelyen senkit sem talált. Se ős-meorit, se földi embert.

Lehajította a virágcsokrot, és most már futva indult vissza a piacra. És ez volt az a pont, amikor értesítette Raudonát, hogy elveszítette Mariót. Nem volt kérdés, hogy a műveleti főnököt értesíteni kell eme fontos körülményről, bármi is lesz a következménye.

A piacon megint csak tengernyi szín, forma, illat és hang csapta meg az összes érzékszervét, és elfogódottan számolgatta, mennyi esélye van ebben a kavalkádban rátalálni Marióra, ha ő ezt időközben valami ok miatt már nem akarja.

És akkor meglátta. Mariót és az okot is. Az olasz fiú egy étkezde teraszán üldögélt, és akivel beszélgetett, az nem volt más, mint maga Gonagó!

A Kisfiú áramkörei között kezdett derengeni az a felismerés, hogy miért is fogalmaznak néha úgy az emberek, miszerint „kis híján elájultam” vagy „a földbe gyökerezett a lábam”.

Azonnal elküldte a jelentést Raudonának. Két másodpercen belül azt a parancsot kapta, hogy ne súlyosbítsa a helyzetet, ne állítson be a célszemélyek közé, hanem forduljon el a tengerpart felé, és egy távolabbi pontról tartsa megfigyelés alatt őket.

Így cselekedett. És számot vetett azzal, hogy az ő evilági pályafutásának igen nagy valószínűséggel hamarosan vége szakad.