– Azért ne gondoljátok, hogy csak hosszú írásokkal lehet megszenvedni – jegyezte meg Almási Károly. – Nem kell ahhoz regény, de még novella sem, hogy alaposan feladja a leckét a téma az embernek.
Ákos elmosolyodott:
– Fogadjunk, hogy van is erről egy remek történeted – szólt oda incselkedve az édesapjának.
– Eltaláltad, nagyfiam – bólogatott a családfő. – Még kezdő újságíró koromban történt. Kaptam egy témát a főszerkesztőtől. Ráadásul nívós helyre, a hétvégi magazinba szánta. Nagy lelkesen el is kezdtem az írást, és apait– anyait beleadva két óra múlva leadtam neki. Azt hittem, nem lesz különösebb probléma, ehhez képest döbbenten tapasztaltam, hogy az írást mérgesen visszadobja. Ráadásul még jól le is teremtett közben. „Mi ez a fércmunka, Almási? Magától nem ezt vártam. Miért akar nekem mindenáron csalódást okozni? Olyan ragyogó tehetségnek tűnt, erre most kiszúrja a szememet ezzel a minősíthetetlen firkálmánnyal?”
– Így beszélnek a kezdőkkel a sajtós szakmában? – hüledezett Hugi. – Akkor ez rosszabb, mint a színészet.
– Nem volt mit tenni – folytatta a családfő –, újra nekiültem a munkának. Egyes mondatokat átfogalmaztam, némelyeket teljesen elhagytam, de még így is olyan sokáig kínlódtam, hogy már besötétedett, mire újra leadtam a cikket. A lehető legrosszabbkor. A főszerkesztő amúgy is ideges volt, mert csúszott az aznapi lapzárta. Amikor elolvasta az írásomat, ha lehet, még jobban felmérgelte magát: „Ezért kár volt befűzni a papírt az írógépbe, Almásikám. Ez még sokkal rosszabb, mint az első változat volt” – ezekkel a szavakkal utasította el a cikkemet, de egy szóval sem mondta, hogy mit kifogásol benne. És a helyzet sem volt olyan, hogy bátorkodtam volna kérdezősködni. Inkább haladéktalanul elhagytam az irodáját, visszaültem szerény kis íróasztalomhoz, és lázasan töprengtem, vajon mi nem lehet jó az irományomban.
Késő éjszakáig kínlódtam, de aztán úgy döntöttem, hagyom az egészet, másnap tiszta fejjel elölről kezdem az írást. Úgyhogy ezt a második változatot ki is hajítottam a szemétkosárba. Csakhogy hiába aludtam egyet a dologra. A másnap délelőtt megírt harmadik változat sem nyerte el a főszerkesztő úr tetszését. Sőt, ekkor fogalmazta meg a legszigorúbb kritikáját. Azt kiáltozta, hogy ha egy ilyen egyszerű feladatot nem vagyok képes megoldani, akkor nem vagyok alkalmas az újságírói pályára. És mit képzelek én, nem minden zöldfülű kap lehetőséget rá, hogy a hétvégi magazinba írhasson, úgyhogy szedjem össze magam, mert az utolsó esélyemet játszom el, ha délig nem adom le az anyagot, persze elfogadható színvonalon.
Most már kezem–lábam remegett, annyira nem tudtam, hogy mitévő legyek. Iszonyú sebességgel peregtek a percek, úgy tűnt nekem, hogy kettőt sóhajtok, és már itt is van az anyagleadási határidő. Na igen, a világon minden relatív, de legfőképp az idő az. Semmi nem jutott eszembe. Minél inkább akartam, minél inkább erőltettem, annál jobban összekuszálódtak a fejemben a gondolatok, és tényleg, a végén már egy épkézláb mondatot sem tudtam leírni.
– Nem csodálom, ekkora teher alatt – jegyezte meg Ákos, majd hozzátette: – Ez a bizonyos főszerkesztő nem sokat érthetett a pszichológia tudományához.
– Ahogy telt–múlt az idő – folytatta a családfő –, egyre inkább letettem róla, hogy egy negyedik változatot is előállítsak. Esélyem sem volt rá, hogy valami épkézláb dolgot összehozzak, hiszen fogalmam sem volt, hogy az előző változatokban mit kifogásolt a főnököm, mit is kéne tulajdonképpen kijavítanom. Csak ültem az íróasztalomnál, bután meredtem magam elé, és akkor… egyszer csak megakadt a tekintetem az első gépelt változaton, amely ott hevert az asztalom sarkán. Már nem tudom, milyen indíttatásból, de úgy döntöttem, mivel úgyis öt perc van hátra a magazin lapzártájáig, beviszem a főszerkesztőnek azt. Jobb ötletem nem volt. Ha hiszitek, ha nem, a derék zsurnaliszta akkurátusan végigolvasta a szöveget, majd felkiáltott: „Na látja, Almásikám! Hát mégiscsak tud maga írni! Ezzel kellett volna kezdeni!”
A család jelenlévő tagjai nagy nevetéssel fogadták a történet csattanóját, egyedül Hugi volt az, aki elgondolkodva üldögélt a helyén, és kisvártatva így szólt:
– Lehet, hogy ez már velem is megesett egy párszor.
– Nocsak! Mesélj! – lelkesült föl Ákos, de csakhamar alábbhagyott a kíváncsisága, a legkisebb testvére ugyanis így folytatta:
– Nincs semmilyen konkrét történetem. Ezért mondtam, hogy lehet. De most már egyre biztosabb vagyok a dolgomban.
– Nem igazán értelek – csóválta a fejét Ákos. – Mire gondolsz, hol történhetett veled ilyesmi?
– Jaj, hát nem is úgy gondoltam, hogy egy újság szerkesztőségében, sokkal inkább az iskolában – magyarázta a nagylány. – Lehet, hogy sokkal több dolgozatom sikerült jól, mint gondoltam, csak a tanár elsőre visszadobta, mert valamiért mérges volt. Talán ha később másodjára is elolvasta volna, ahogy apa esetében is történt, akkor rájön, hogy nem is olyan rossz az a fogalmazás.
– Azért ez nem hangzik túl valószínűnek, kislányom – vélekedett anya. – Arról nem is beszélve, hogy szerencsétlen tanároknak alig van idejük a dolgozatjavításra. Nem tehetik meg, hogy mindenkinek annyiszor olvassák el a dolgozatát, amíg meg nem tetszik nekik. Különben is, ha jól emlékszem a diákéveimre, akkor legtöbb tantárgyból igencsak sok konkrétumot kellett a dolgozatokban leírni, ott pedig aztán nincs pardon. Ha azt írod a mohácsi vész évszámára, hogy 1536, akkor a tanárod tízszer is elolvashatja egymás után, akkor sem fog neki megtetszeni a hibás évszám.
Julika felvetése nyomán egy olyan vita bontakozott ki az Almási–ház nappalijában, amely eszmecsere során Hugi bizony nagyon egyedül maradt az álláspontjával. A nagylány tele szájjal szidta az oktatási rendszert, amely a Pitagorasz–tételt, egy csomó verset és sok hasonló „haszontalanságot” akar a diákok fejébe verni, ahelyett, hogy a való életben is hasznosítható tudásanyagot kapnának a tanulók.
– Hát komolyan mondom nektek – harsogta Hugi –, az érettségi óta még egyszer sem volt szükségem a Pitagorasz–tétel alkalmazására.
A családfőn látszott, hogy ez a téma az elevenjébe hasít, de egyelőre megpróbálta türtőztetni magát:
– Aztán mi volna az a hasznos téma, amit a Pitagorasz–tétel helyett szívesen láttál volna a tananyagban, kislányom? – faggatta legkisebb csemetéjét, mire ő így válaszolt:
– Mondjuk, ha az adózásról tanítottak volna valami okosat, annak tudtam volna hasznát venni.
Almási Károly felnevetett:
– Ezt nem mondhatod komolyan! Hát minden évben átírják az adózásra vonatkozó szabályokat, nincs az az iskola, amelyik követni tudná. Néha még a sokat látott, rutinos könyvelőknek is gondot okoz, pedig ők aztán mással sem foglalkoznak reggeltől estig.
– Jaj, apa, érted te jól, mit akarok mondani, de azért véded a mundér becsületét.
– Az a baj, kislányom, hogy pontosan értem, mit akarsz mondani, mert már nem először tetted fel ezt a lemezt. Én viszont mindig ideges lábrázást kapok az ilyesfajta érveléstől. Nem is érvelés ez, mint inkább siránkozás – jegyezte meg a családfő. – Próbáld megérteni, az iskola leginkább arra való, hogy megtanítson logikusan gondolkodni, összefüggéseket felismerni, a memóriádat használni. És mindehhez a legjobb eszköz a Pitagorasz–tétel, a versek, a megoldóképletek és sok más nyalánkság, amelyekre undorral és haraggal nézel. Az iskola szeretne téged megtanítani arra, hogy használd az agyadat, és mondjuk felnőtt korodban ne legyél olyan ostoba, aki például százezer forintos fizetésre ötvenezres törlesztőrészletű hitelt vesz fel. Vagy aki csatlakozik a laposföldhívők társulatához. Vagy aki elhiszi egy házaló ügynöknek, hogy a citromos nápolyi gyógyítja a rákot.
Hugi egyelőre karba font kézzel meredt maga elé, és jól látszott rajta, hogy nem győzték meg az édesapja szavai.
