– Miről folyik a diskurzus?
Eme kérdés a hátuk mögül hangzott fel. Tibor és Marica riadtan hátrapillantottak. Almási Ákos állt a pad mögött, teljes életnagyságban, és kíváncsi tekintettel fürkészte az arcukat. Aztán megkerülte a padot, és leült Tibor mellé.
– Megtudhatom, mi volt az az életbevágó dolog, ami miatt le kellett mondanom az egyik páciensemet? – kérdezte a barátjától, mire Tibor elmesélte az elmúlt fél óra fejleményeit.
Ákos alaposan megnézte magának az ominózus illetőt, aztán kijelentette:
– Az a nő ott nem Hajdú Éva.
A következő percekben megélénkült az élet a padon. Tibor a kétségeit és a félelmeit sorolta, Marica felől pedig annyi kérdés záporozott a derék pszichológusra, hogy ilyesmit csak a legpergőbb ritmusú interjúk során hallani. Közben az ügyvéd nem tudta nem észrevenni, hogy Marica milyen csodáló tekintettel néz a barátjára, és a délután folyamán mind közül ez esett neki a legrosszabbul.
Ákos végül megunta mind a kérdéseket, mind pedig Tibor vészmadárkodását, és megerősítette:
– Mondom: nem Hajdú Éva.
– Száz százalékig biztos vagy benne, hogy nem ő az? – erőlködött Tibor.
– Na ne viccelj, Tibikém – húzta össze a szemöldökét doktor Almási. – Nem száz, hanem ezer százalék. Nem futólag ismertem annak idején, hanem a szerelmem volt. El akartam venni feleségül. Ha az a nő ott Hajdú Éva, akkor nem tudom, én ki vagyok.
Búcsúzáskor Marica átadta a névjegyét Ákosnak, a lelkére kötve, hogy feltétlenül hívja fel, mert újságíróként rendkívül érdekli a sztori, és reméli, hogy ez ügyben még találkozhat Almási doktorral.
Másnap Ákosnak zsúfolt napja volt. Meglehetősen korán kellett fogadnia Maricát a rendelőjében. A szokásos rendelési idő elé szorította be a konzultációt, amit Tibor hajdani osztálytársa kért tőle.
– Foglaljon helyet – mutatott a pácienseknek fenntartott fotelre Ákos, amikor Marica megjelent a rendelőjében.
A nő kissé elcsodálkozott:
– Mintha az elmúlt napokban tegezésre váltottunk volna – jegyezte meg.
– Meglehet – bólintott Ákos –, azonban itt most nem magántermészetű összejövetelről van szó.
– Hanem? Hivatalosról? – próbált viccelődni Marica, de doktor Almási nem vette a lapot:
– Valójában magam sem tudom – felelte. – A helyzet meglehetősen szokatlan, hiszen ön az egyik barátom közeli ismerőse. Kellően tanácstalan vagyok egyelőre az ügyben. Minden attól függ, hogy milyen témát szeretne velem megbeszélni.
– Ahogy gondolod – ült le végre Marica, majd rögtön kijavította magát: – Bocsánat, ahogy gondolja, doktor úr!
– Nos, miről lenne szó?
– Természetesen a magánéletemről. Úgy tudom, ilyen ügyekben szokott az ember pszichológushoz fordulni.
– Nem feltétlenül. Vannak olyan pácienseim, akik például munkahelyi problémákkal keresnek föl.
– Na jó, de ha valakinek problémái akadnak a munkája területén, lényegében az is a magánéletéhez tartozik, nemde?
– Ezzel nehéz lenne vitatkozni – bólintott Ákos. – Abban azonban megegyezhetünk, hogy a magánéletnek számtalan területe van, és ezek között olyan is akadhat, amelyet valamely ok miatt nem pszichológus segítségével kell az illetőnek megbeszélnie.
– Mire gondol konkrétan, doktor úr? Kezdek kissé összezavarodni…
Ákos halványan elmosolyodott:
– Ígérem, amint konkrétumokat fogok hallani öntől, én is kellően konkrét leszek. Térjünk tehát a tárgyra.
– Rendben. Nos, akkor kezdjünk talán Tiborral…
Tibor témája egyelőre nem kerülhetett terítékre, mert Ákos ezt a nevet meghallván fújtatott egy nagyot, s közben hátradőlt a székében.
– Valami baj van? – kérdezte riadtan Marica.
– Azt még nem tudom – szögezte le doktor Almási. – Egy dolog mindenesetre biztos: innentől kezdve nem mint pszichológus és páciens beszélgetünk, hanem mint két ismerős. Tudniillik nekem Tibor a legjobb barátom. Nem tartanám etikusnak, hogy egy olyan nővel folytassak hivatalos konzultációt, akinek a legjobb barátom éppen udvarol.
– Akkor ez azt jelenti, hogy tanácsot sem fogok kapni? – érdeklődött csalódottan Marica.
– Az attól függ, hogy mi a probléma. Mert erről még mindig nem hallottam semmit.
Most Marica volt, aki nagyot sóhajtott, aztán belekezdett:
– A helyzet az, hogy némi csalódottságot érzek Tiborral kapcsolatban. Nagyon örülök, hogy újra találkoztunk, meg minden, és nosztalgiázni is kellemes volt vele, de úgy érzem, egyelőre jóval többet akar ettől a kapcsolattól, mint én. Pontosabban fogalmazva: többet vár. Nekem viszont ez a tempó túl gyors. Hiába voltunk annak idején négy éven át osztálytársak, ez lényegében semmit nem jelent, hiszen akkor még csak kamaszok voltunk, voltaképpen taknyos gyerekek, most pedig már érett felnőttek vagyunk, és a köztes időszakban egyáltalán nem is találkoztunk. Engem direkte idegesít, hogy Tibi ezt kicsit sem hajlandó figyelembe venni. Úgy tesz, mintha a múlt szombaton zajlott volna le az érettségi bankettünk, nekünk pedig semmi más dolgunk nem volna, mint fölvenni az akkor elejtett fonalat, és így minden rendben is van…
Marica ez idáig meglehetősen folyékonyan beszélt, néhol szinte eldarálva a mondandóját, ám ezen a ponton kis szünetet tartott, majd jelentőségteljesen megjegyezte:
– Arról nem is beszélve, hogy időközben én beleszerettem valaki másba…
