– Én vagyok az egyik adminisztrátor a csoportban – felelte Almási Károly.
Ákos a fejéhez kapott:
– Na szépen vagyunk. És még te meséltél nekem az inkognitó megőrzésének fontosságáról?
Az édesapja elmosolyodott:
– Drága fiam, én azt pontosan tudom, hogy sosem tartottad különösebben nagyra a konspirációs képességeimet, és a ravaszságom okán sem nyerhettem volna el tőled a „vén róka” megtisztelő jelzőt, de be fogod látni, hogy az ember a nyugdíj felé közeledve is képes a fejlődésre. Tudniillik nem a saját nevemmel vagyok jelen ebben a segélyező csoportban, hanem álnéven.
– Ne haragudj, apa, így természetesen már más a helyzet – ismerte el Ákos. – És gondolod, hogy hasznomra válna, ha én is belépnék abba a csoportba?
– Természetesen – bólogatott a családfő. – Első kézből tudnál tájékozódni, hogy kik a rászorulók a szűkebb pátriánkban, és milyen segítségre lenne szükségük.
Ebben hamar sikerült megállapodniuk, de később, amikor Ákos egyedül maradt az édesanyjával a konyhában, Julika így szólt hozzá:
– Nem bánnám, ha apádra bíznál mindent, amit csak lehet ebben a jótékonykodási akcióban. Te is jól járnál, mert nem venné el az idődet, és apádat is boldoggá tennéd vele. Nem is beszélve rólam.
– Rólad? – csodálkozott el Ákos.
– Igen, rólam – sóhajtott az édesanyja. – Ahogy öregszik, egyre zsémbesebb lesz. El sem tudom képzelni, mi lesz velünk, amikor majd tényleg nyugdíjba megy.
– Rajtam ne múljon, anya. Szívesen adok neki ilyen feladatokat.
– Köszönöm. Nem is tudod, milyen sokat segítenél vele. Nem kellene a dörmögését hallgatnom ebben a tárgyban, ami amúgy is mindig a vesszőparipája volt.
Ákos örült, hogy a szülői házban is sikerült mindent rendbe tennie, és túl volt az ügy létező összes szempontjának kitárgyalásán. Már csak annyi volt hátra a mai napból, hogy elmenjen ügyvéd barátjához, és rávegye, hogy szerepeljen helyette a tévében.
Indításképpen beszámolt róla, hogy milyen jó ötletet kapott az édesapjától.
– Valóban jó ötlet – ismerte el Tibor –, csak arra vigyázz, hogy te is álnéven jelentkezz be, ne a sajátoddal, mert különben még a rendelődben is megkeresnek majd a rászorulók.
– Ha már ezt a témát hoztad fel – kapott Ákos a kiváló végszón –, hadd hozakodjam elő azzal, amire a feleségem hívta föl a figyelmemet.
Azzal elmesélte a Magdi és közte lezajlott korábbi párbeszédet.
Tibor önkritikusnak bizonyult:
– Bizony, erre gondolnom kellett volna. Nem is értem, miért nem jutott eszembe, hogy ilyen következménye is lehet a dolognak.
– Annyi baj legyen – legyintett nagyvonalúan Ákos. – Még szerencse, hogy időben vagyunk, és szólhatunk a tévéseknek, hogy nem én fogok bemenni a stúdióba nyilatkozni, hanem te.
– Hogy mi? – hüledezett az ügyvéd.
– Most mit nem értesz, Tibikém? Jómagam nem mehetek a tévébe. Könnyű belátni, hogyha ketten visszük a hátunkon ezt a projektet, akkor kizárásos alapon te maradsz, mint nyilatkozó fél. Vagy időközben felvettél egy harmadik személyt is a csapatunkba, csak még nem szóltál róla?
Az ügyvéd szinte rémülten könyörgött:
– Jaj, ne csináld ezt, Ákos, nagyon kérlek!
– De hát mi bajod van, az ég szerelmére?
– A szívbaj kerülget, ha csak rágondolok! – jajongott Tibor. – Olyan lámpalázas vagyok, ha szerepelni kell, hogy az nem emberi!
– Te most a bolondját járatod velem? – csóválta a fejét Ákos. – A tárgyalóteremben ki szokott beszélni helyetted, talán tolmács?
– A tárgyalóterem az más – magyarázta Tibor.
– Aztán miben más? – kérdezte Ákos.
– Egyrészt ott már ismerős vagyok. Tudom, mikor mi következik. Ráadásul olyan témát tárgyalunk, amelyet töviről hegyire ismerek.
– Na ne mondd már, hogy a jótékonykodás témája teljesen ismeretlen számodra.
– Még nem fejeztem be a felsorolást. Sőt most következik a legfontosabb különbség: a tárgyalóteremben biztosan tudhatom, hogy nem közvetítik a mondandómat százezernyi néző felé. Csakis azok előtt szerepelek, akik ott ülnek a teremben.
Ákos nem szándékozott annyiban hagyni a dolgot.
– Figyelj, Tibikém. A lámpaláz leküzdésére nagyon sok praktika áll a rendelkezésedre. Először is fogadd el, hogy izgulsz. Mások is izgulnak, ez ilyenkor természetes. A jógik erre a helyzetre azt javasolják: végy egy mély levegőt! Tedd ezt te is! Ha tudatosan lenyugtatod a légzésedet, az egész szervezeted megnyugszik. Nem olyan bonyolult, mint hinnéd! Az izgalom, ami ilyenkor jön, még a segítségedre is lehet, hiszen az alapvető „pozitív stressz” fokozza aktivitásunkat, és növeli teljesítőképességünket. A félelem által keltett adrenalinlöket energikussá, lendületessé teheti a beszédedet. Pszichológiai vizsgálatok bizonyítják, hogy az izgatottság nemcsak bénító hatású, de inspiráló is lehet. Felturbózza és energiával tölti fel az előadót. A túlságosan nyugodt, kiegyensúlyozott előadók sokszor nem képesek magukkal ragadni a hallgatóságot, és beszédjük cseppet sem érdekfeszítő, hidegen hagyja a publikumot.
A szónoklat ezen pontján az ügyvéd már hevesen integetett:
– Állj, állj! Én megértem, hogy ez a szakterületed, de hallod egyáltalán, amit mondasz? Nem arról van szó, hogy lendületes előadó akarok–e lenni, vagy nyugodt. Már a gondolattól rosszul vagyok, hogy lámpák és kamerák elé kell ülnöm.
– Mi a legnagyobb félelmed, ami ilyenkor előfordulhat?
– Mit tudom én? Ezt nem lehet megmagyarázni. Ha meg lehetne, akkor bizonyára gyógymód is lenne rá.
– De hiszen van, épp ezt magyarázom! Mondok egy másik módszert. Ahogy megtanultál félni a szereplésektől, úgy tanulhatod meg a magabiztos viselkedést is. Vetítsd le a fejedben a műsort. Lásd magadat, ahogy értelmesen, nyugodt hangon beszélsz, a riporter pedig elragadtatottan issza a szavaidat.
Tibor szúrós tekintettel nézett a barátjára:
– Ez most valami vicc?
– Már miért lenne vicc?
– Azt hittem, a pszichológia tudománya komoly dolog, azért tanultad olyan sok évig az egyetemen. Erre jössz nekem ilyen hókuszpókuszokkal?
– Na idefigyelj! Nem akarlak tovább győzködni, tegyünk egy próbát.
– Milyen próbát? Hol?
– Itt és most. Helyezkedj el kényelmesen a székedben, vegyél egy nagy levegőt, és miközben lassan kifújod, hunyd le a szemedet… Kérlek, csináld már! Nem kell félned, nagyon kellemes lesz… Úgy. Most pedig képzeld el magadat, ahogy bemész a stúdióba. Még nem forognak a kamerák, egyelőre reklám megy a csatornán. A lámpák azonban már égnek. Kedvesen fogad a rendezőasszisztens, megmutatják, hol fogsz majd ülni. Szemben veled egy csinos és bájos hölgy foglal helyet, ő a műsorvezető. Akár még azt is megérdeklődheted tőle, hogy mi lesz az első kérdése, és akkor a hátralévő percben fel is tudsz készülni, hogy frappáns választ adj rá. De mindezt úgy képzeld el, hogy a képzeletbeli vetítővásznad szép színes legyen, ügyelj minden apró részletre, éld bele magad minél inkább a szituációba… Megvan? És most bekapcsolják a kamerákat, és rád irányítják őket…
Úgy látszik, Tibor valóban kellően élethűen képzelte el a jelenetet, mert eme utolsó szavakra riadtan felpattant, és idegesen föl–alá kezdett járkálni. Látszott, hogy a szereplésnek még a gondolata is teljesen megrémítette.
Szeeegééény Tibor!