– Először is elkezdett remegni a kezem – mesélte a páciens. – Akkor már tudtam, hogy baj lesz. Ismerős volt az érzés. Hamarosan jött is utána minden, ami szokott. Fulladni kezdtem, elöntött a verejték. De úgy, mintha valaki egy vödör vizet zúdított volna rám. Rettenetesen kínos volt. Az üzletfeleim azt hitték, hogy infarktust kaptam. Alig lehetett őket lebeszélni róla, hogy mentőt hívjanak hozzám. Végül a kísérőim mentettek ki, azt mondták, bizonyára valami rosszat ehettem a repülőgépen. De hát ki hitte ezt el? A kazahok szerintem meg voltak róla győződve, hogy komplett elmebeteg vagyok, egy közveszélyes őrült. Főleg, miután kirohantam a tárgyalóteremből.
– Mielőtt ez az eset bekövetkezett, volt valami előjele?
– Persze. Nem Astanában tört rám először a pánik.
– Nem így értettem. Ott, ennél az astanai esetnél volt valami előjele, hogy mi fog bekövetkezni? Teszem azt, szorongva lépett be már a tárgyalóterembe is?
Tóth Pál előrehajolt a székében:
– Dokikám, ebben az egészben az az ördögi, hogy a világon semmi előjele nincs soha! Érti ezt? Ha látott volna, hogy milyen magabiztosan léptem be abba a tárgyalóterembe, és a megbeszélések első perceiben hogy sziporkáztam, akkor maga is csak csettintene.
– Fontos volt az ön számára ez az üzlet?
– Hát már hogy a viharba ne lett volna fontos? Nem figyelt az előbb, amikor elmeséltem, hány milliárdról volt szó?
– De igen, figyeltem, épp ezért is vélem úgy, hogy egy ekkora üzlet azért kellően stresszelhette magát.
– Na és máskor miért nem stresszel? Tudja, hogy nem vagyok kispályás. Máskor is tárgyaltam már hasonló összegek fényében, minden gond nélkül. De mondok magának valami mást is. Otthon, amikor egy szál egyedül ülök a nappalimban, akkor is képes rám törni a pánik. Pedig ha látná a villámat, azt mondaná, hát itt aztán nem sok minden ad okot az ijedezésre.
– Szándékosan mondott ijedezést?
– Nézze, ez az egész egy nagyon furcsa öngerjesztő folyamat. Amikor érzem, hogy közeledik, akkor megijedek. És minél inkább próbálok arra összpontosítani, hogy jaj, csak most ne legyen baj, annál inkább baj lesz. És nem tudok tenni ellene semmit. Tudja, összetehetem a két kezem, hogy ez az egész valahol Ázsia közepén történt, ahol a madár se jár. Rá sem merek gondolni, hogy mi lett volna a következménye, ha mondjuk Prágában, Berlinben vagy akár itthon, Budapesten történik az eset. Már rég elterjedt volna az üzleti világban, hogy az utolsókat rúgom, és már nem lehet bennem megbízni, mert nem vagyok ura a saját testemnek sem.
– Nem gondolt még arra, hogy át kellene adnia néhány feladatot a helyetteseinek?
– Eszemben sincs. Kicsi gyerekkorom óta úgy vagyok vele, hogy csak abban bízhatom, amit saját magam csinálok meg. Egy–két esetben persze még elmegy, hogy az ember a beosztottaira bíz bizonyos ügyeket, de hosszú távon az üzleti életben ez tarthatatlan. Szorítani kell a gyeplőt, különben elszabadulnak a lovak, és akkor vége mindennek. Összeomlik a cégbirodalmam, mint egy kártyavár.
– Amikor otthon, egyedül tör magára a pánik, olyankor mit szokott csinálni?
– Semmit. Nem foglalkozom vele. Kit érdekel ez az egész, ha nem látja senki? Ha azt mondaná nekem valaki, hogy a jövőben csakis akkor fog leverni a lábamról a roham, amikor egyedül vagyok, gondolkodás nélkül aláírnám.
– Halálfélelme is van ilyenkor? Főleg, amikor egyedül van.
– Nincs. És nem azért, mert olyan kemény legény vagyok, aki nem fél a haláltól, de tudom, hogy semmilyen szervi oka nincs a panaszaimnak, ezt már rég kivizsgáltattam.
Ákos elgondolkodva jegyzetelt, és amikor Tóth Pál a beszélgetés után elhagyta a rendelőjét, megállapította magában, hogy ez az ügy nehezebb lesz, mint gondolta, és őt aztán kellően stresszeli is ez a dolog.
Hamarosan beszámolt az aggályairól ügyvéd barátjának is. Természetesen abban a formában, ami még nem sértette az orvosi titoktartás kötelmét. Tibor ennek megfelelően szintén szűkszavú választ adott, de igyekezett megvigasztalni Ákost:
– Nem aggódom érted, biztosan szép kihívás, amit majd meg fogsz oldani, ugyanúgy, mint a többi ügyedet.
– Ügyeid neked vannak, te vagy az ügyvéd. Nekem betegeim és eseteim vannak.
– Nos, miután a terminus technicust megnyugtatóan tisztáztuk, fordítsuk figyelmünket egy olyan ügyre, amely akár közös is lehet. Találtam számodra egy nélkülöző családot, tűzifára lenne sürgősen szükségük.
Ákos jelentősen felvillanyozódott ezen hír hallatán, és lelkesen kikérdezte Tibort a legapróbb körülményről is, amely a szóban forgó család helyzetével volt kapcsolatos.
Időközben különös terv született meg a fejében.
– Itt az ideje, hogy végezzek valamiféle testmozgást a friss levegőn – jelentette ki titokzatosan. – Úgyis unom már a saját evezőpadomat a szuterénben.
Így esett, hogy dr. Almási Ákos hétvégén munkaruhába öltözött, és egy tüzépes teherautó fülkéjében utazva keresett fel egy külvárosi házikót.
– A következő ház lesz az, lassítsunk – szólt oda a sofőrnek, majd miután megálltak, leugrott a kocsiról, és becsöngetett a kapun.
Hajlott hátú néni jött elő a házból, félszegen követte egy tízéves forma kisfiú, feltehetően az unokája.
– Jó napot, néném, meghoztuk a fát! – kiáltotta harsány vidámsággal az anyókának.
– Miféle fát? – hüledezett az idős asszony. – Mi nem rendeltünk semmit, kifizetni se tudnánk. Itt valami félreértés lesz.
Ákos egyeztette a nevet és a címet a nénivel, majd így szólt:
– Na, tetszik látni, nincs itt semmi félreértés. Tessék csak megnyugodni, fizetni nem kell semmit, egy jószolgálati alapítvány ezt már megtette. Úgyhogy nyissuk ki gyorsan a kaput, hadd tudjunk betolatni az udvarra.
A következő órában Ákos nemcsak behordta a fát a két tüzépes alkalmazottal, hanem még fel is hasogatták azt. Szó se róla, a végén már biztosan érezte hősünk, hogy másnapra lesz némi izomláza, de mit sem törődött vele. Kárpótolta a friss levegőn végzett mozgás öröme, no meg persze a háziak ámuldozó és hálatelt tekintete.
– Ez igen jó mulatság volt, ráadásul még férfimunka is – lelkendezett még aznap este telefonban Tibornak, mire az ügyvéd megint csak a saját szakterülete felől közelítette meg a kérdést:
– Nem félsz, hogy Vörösmarty Mihály örökösei be fognak perelni, amiért ilyen pontatlanul idézed koszorús költőnket?
– Ne beszélj mellé, Tibikém, inkább azt mondd el, vannak–e újabb rászoruló jelöltek a láthatáron?
– Máris?
– Mi az, hogy máris? Talán úgy tájékoztattalak, hogy egy évtized alatt akarom elkölteni a pénzt?
– Már meg ne haragudj érte, drága barátom, de ma nem volt időm a te Mátyás király projekteddel foglalkozni. No de ha már Mátyás királyt említettem, esetleg nem volna kedved saját jogon szétnézni az egyszerű nép között? Hátha te is találkoznál rászoruló emberekkel. Sajnos vannak elegen, az a gyanúm. És amilyen nagy szerencséd van, neked még csak álruhába sem kell bújnod, egyrészt, mert nem vagy király, másrészt meg a szakállad miatt, ami ugyebár…
Ákos gyorsan belefojtotta a szót a barátjába. Nemcsak azért, mert már nagyon unta a szakállával kapcsolatos ugratásokat, hanem azért is, mert Tibor szavai nyomán rájött, hogy valóban, akár saját maga is „becserkészhet” újabb delikvenseket.
Milyen régen volt már, hogy csak úgy egyszerűen sétált a városban! Mindig csak a lótás–futás, időpontok, találkozók… Hát most nem úgy lesz. Ráérősen fogja róni az utcákat, mindenkit alaposan megfigyel, és ha úgy alakul, akkor indulhat a következő akció. Sportos ruhát öltött, és miután a feleségének azt mondta, kocogni megy, nekivágott a városnak.
