– Már miért kellene találkoznunk? – hüledezett Gábor.
– Rossz a hallásod? – vágott vissza Angéla. – Most mondtam: mert volna mit megbeszélnünk.
– Én úgy emlékszem, hogy annak idején már mindent megbeszéltünk.
– Én viszont nem úgy emlékszem. Tartozol nekem ezzel a találkozással, és ne reméld, hogy le fogok mondani róla. Új életet kezdtem, és ennek része egy új elhatározás is. Mindenkin behajtom az adósságát, aki csak tartozik nekem, és te állsz a listám élén.
„Milyen megtisztelő” – gondolta gúnyosan Gábor, de kimondani nem merte. Volt valami félelmetes a lány hangjában. Pedig az igazán ijesztő közlemények még el sem hangzottak.
– Persze dönthetsz úgy is, hogy figyelmen kívül hagyod a kérésemet – folytatta Angéla. – Ez esetben számíthatsz rá, hogy úgyis fel fogok bukkanni az életedben. Bárhol és bármikor. És biztosíthatlak, hogy akkor nem lesz kellemes a találkozásunk. Számodra kifejezetten kínos lesz. Talán azért, mert olyan szituációt fogok kiválasztani, amikor nem vagy egyedül. Ha érted, mire gondolok.
– Te most fenyegetsz engem?
– Jaj, ugyan már! Gáborka, ne dramatizáld túl a helyzetet, ez nem egy horrorfilm.
– Pedig kifejezetten úgy érzem, mintha mostanában túl sok horrorfilmet néztél volna. Áruld már el nekem, hogy mi bajod van velem!
– De hát pontosan ezt akarom én is! Viszont kizárólag egy személyes megbeszélés keretében. Nos, hogy döntöttél? Hajlandó vagy önként találkozni velem, vagy fussunk össze bárhol és bármikor, azaz ott és akkor, ahogy én választok?
Gábor egyre idegesebb lett. Először nem akart engedni a lány zsarolásának, de aztán úgy gondolta, úgysem tudná lerázni magáról ezt a megkergült nőszemélyt, hát akkor essenek túl ezen a bizonyos megbeszélésen.
Senkinek nem szólt erről a telefonbeszélgetésről. Pedig komoly késztetést érzett, hogy bevonjon egy–két embert az ügybe, de aztán elhessegette a gondolatot. Mire lenne az jó? Mások is idegeskedjenek? Zsófi féltékenykedjen? Na nem, majd szépen megoldja egyedül ezt a problémát, ahogy egy felnőtt emberhez illik.
Angélával egy külvárosi cukrászdában ültek le beszélgetni. Gábort megnyugtatta a helyszínválasztás. Úgy vélte, egy ilyen helyen eszébe sem jutna a lánynak botrányt csinálni.
– Nos, mik azok a dolgok, amikkel szerinted tartozom neked? – kérdezte Angélát.
Amikor megkapta a választ, szinte visszhangoztak a fejében Zsófi mondatai, amikor arról beszélt, hogy egy fiú és egy lány gyökeresen másképp gondolkozhat a szakításról.
– Nézd, Angéla – kezdett bele a mondandójába –, úgy emlékszem, hogy annak idején elmondtam neked, mit gondolok kettőnkről. Nagyon más világ vagyunk. Más az érdeklődési körünk, más a habitusunk. Egyszerűen nem illünk egymáshoz. Ez nem jelenti azt, hogy bármelyikünk is rosszabb ember lenne a másiknál. Ez nem egy értékítélet. Úgy is mondhatnám, szimpla kis eset, hogy két ember nem illik össze, így aztán veszik a kalapjukat, és mindenki megy tovább a maga útján. Nem kell ebből ekkora felfordulást csinálni.
– Úgy. Szóval szerinted én egy szimpla kis eset vagyok – ismételte ijesztő hangon a lány.
– Te is tudod, hogy nem úgy értettem – szögezte le Gábor. – Szükségtelen kiforgatnod a szavaimat pusztán a drámai hatás kedvéért.
– Szó sincs semmiféle drámáról. Szerintem teljesen nyugodt hangon beszélgetünk, mint két értelmes ember. Viszont elvárnám, hogy légy velem végre őszinte.
– De hát melyik szavamat nem gondolod őszintének, az ég szerelmére? – fakadt ki Gábor. – Meddig kell még bizonygatnom előtted, hogy már mindent elmondtam neked, amit kettőnkről gondolok, és azt úgy is érzem?
– A saját dolgodat nehezíted meg – folytatta a lány metszően rideg hangon. – Én ráérek kivárni, amíg előjön belőled az őszinteség, és biztosíthatlak, hogy az lesz az utolsó találkozásunk, amikor ez megtörténik. De addig nem fogok leszállni rólad.
Gábor igencsak megrémült eme szavak hallatán. Mivel egyáltalán nem akart többször találkozni Angélával, kétségbeesésében találgatni kezdett:
– Talán túl durva voltam hozzád? Túlságosan kíméletlen? Ez a baj?
– Ugyan, ne légy már nevetséges – mosolyodott el gúnyosan a lány. – Te meg a durvaság?
– Hát akkor mi? Nem figyeltem rád eléggé?
– Ó, dehogynem!
– Úgy érezted, nem tartalak magamhoz méltónak?
– Nem azt kértem tőled, hogy játsszunk barkochbát – szögezte le Angéla. – Úgy tervezted, hogy elkezded felsorolni az összes lehetséges indokot, amely egy kapcsolatot elronthat, aztán majd csak rábökök valamelyikre? Te a bolondját járatod velem, Kulcsár Gábor! És figyelmeztetlek, nagyon rosszul ítéled meg a helyzetet. Nem fogsz tudni kibújni az őszinteség kötelme alól. Megmondtam: őszinteséggel tartozol nekem, és mivel új életet kezdtem, be is fogom hajtani rajtad a tartozást, mindenáron. Még akkor is, ha ez neked nem tetszik.
A fiú úgy érezte, kezd vele forogni a világ. Ebben a percben már egészen szürreálisnak tűnt előtte az a kép, ahogy ülnek egy külvárosi cukrászdában, és a süketek párbeszédét folytatják.
Aztán egyik pillanatról a másikra fölhergelte magát. Mégis mit képzel ez a lány? Ki ő, hogy efféle badarságokkal revolverezzen egy másik embert, aki soha nem ártott neki?
Hirtelen megvilágosodott, és már nem látta semmi okát, hogy ott üldögéljen a meg sem kezdett zserbója társaságában. Angéláról nem is beszélve. Felpattant az asztaltól, és rövid köszönés után elviharzott. Utána pedig kikapcsolta a telefonját, hogy a lány ne tudja zaklatni a további ostoba fenyegetőzésével.
Amikor később visszakapcsolta a telefonját, mintegy 28 nem fogadott hívásról értesült. Kivétel nélkül mindegyik Angélától származott. A szöveges üzenetek pedig arról árulkodtak, hogy a lány nem igazán irodalmi stílusban fogalmaz, ha valaki feldühíti.
Gábor újra csak kétségbe esett. Úgy érezte magát, mint aki egy rémálomba zuhant, amelyből messze még az ébredés. Immár tudta, hogy egyedül kevés lesz ennek a problémának a legyűréséhez. Egyetlen embert ismert, aki segíthet neki ebben a helyzetben: dr. Almási Ákos pszichológust, a leendő sógorát.
Ákos figyelmesen végighallgatta Gábor elbeszélését, aztán kikérdezte a legapróbb részletekről is. Miután összerakta magában a képet, a következőkről tájékoztatta Gábort:
– Az a rossz hírem, hogy a lány kérésének soha nem tudsz eleget tenni, ha megfeszülsz sem. És ráadásul ezt ő maga sem akarja.
– Mit beszélsz? – hunyorított értetlenül Gábor.
– Nézd, az egy teljesen szokványos helyzet, amikor egy kapcsolat megszakítását az egyik fél sérelemként és veszteségként éli meg. De ilyenkor mindig pontosan meg tudja fogalmazni, hogy mit tart sérelmesnek. Sőt, az esetek többségében azt is meg tudja fogalmazni, hogy milyen jóvátételt tartana elfogadhatónak és méltányosnak. Csakhogy Angéla esetében ilyesmiről szó sincs. Neki egyáltalán nem az a célja, hogy te elégtételt adj neki.
– Hanem mi? – csodálkozott a fiú.
– Az, hogy minél tovább zaklathasson. Számára ez maga az elégtétel. Pontosan ezért nem fogalmaz meg semmilyen konkrétumot. Ködösen beszél az őszinteségről, és ezzel bizonytalanságban tart téged, mert ettől reméli, hogy minél tovább kínozhat. Az is lehet, hogy saját magának sem tudná megfogalmazni, miért haragszik rád. Ő valószínűleg úgy élte meg a szakításotokat, hogy az az ő alkalmatlanságát bizonyítja, és ezt nem tudja elviselni. Nem bír szembe nézni azzal, hogy valakinek ő nem kellett. És a mögöttes okok itt teljesen lényegtelenek.
– De akkor mit tudok tenni, hogy elégtételt kapjon?
– Éppen ezt magyarázom, hogy semmit. Ha abban a bizonyos cukrászdában fényes nappal, mindenki szeme láttára térdre vetetted volna magad előtte, és sírva kérted volna, hogy bocsásson meg, az sem lett volna neki elég.
:O