A kormányzói hintó mellett, a két anagur törzsfő és Mario által alkotott egyenlő oldalú háromszög ebben a percben akár négyszöggé is alakulhatott volna, ekkor ugyanis befutott Guzel. De szó szerint, hiszen rohanvást érkezett. Ám a négyszögből nem lett semmi, mivel a Tanítónak esze ágában sem volt geometriai kirakóst játszani, inkább azonnal letérdelt a háromszög mértani közepén fekvő Dariosz mozdulatlan teste mellé, és alapos vizsgálatnak vetette alá.
Attila és Szubotáj elhűlve néztek egymásra. Döbbenetüket nem is lehet csodálni, hiszen a „baskír” nemrég még Osmosis főváros kellős közepén figyelmeztette őket, hogy olyan információk jutottak a tudomására, miszerint a kormányzói hintót veszély fenyegeti az Orgil-birtokra vezető úton. Most meg itt tapogatja az ausztrál fickó élettelen testét az út porában.
A magyar lassan odalépdelt a tatár mellé, és anagur nyelven azt morogta neki:
– Figyeled? Még csak nem is liheg, pedig futva érkezett.
– Tényleg csak ezt tartod különösnek? – csóválta a fejét hitetlenkedve Szubotáj, és mérgelődve súgta vissza a társának: – Ez egy android, próbáld már meg feldolgozni! Se szíve nincs, se tüdeje, mi a bánattól lihegne bármennyi futás után?
– Akkor meg miért néztél rám úgy az előbb, mintha…?
– Hát mert úgy ért ide, hogy sehol sem előztük meg az úton. Vagy te talán emlékszel rá, hogy a lovaink hátán vágtatva egyszer csak lehagytuk Guzelt? Mégis, milyen sebességgel képes ez futni? Netán ismer egy rövidebb utat? És úgy kel át a hegyeken, mint a…?
Nem derülhetett ki, miféle hasonlatot szeretett volna alkalmazni a tatár, mert ekkor Guzel fennhangon odaszólt nekik:
– Hiába pusmogtok anagur nyelven, minden szavatokat értem. Csak jelzem. Jobban tennétek, ha idefordulnátok, meg egy kicsit közelebb is jönnétek, mert ilyet még biztosan nem láttatok.
Mario eközben már a hintó belsejében tartózkodott. Igaz ugyan, hogy kicsivel korábban, egy rövid időre szinte katatón állapotba került, amikor meglátta a kormányzó holttestét, de ezen nincs is mit csodálni. Amióta csak Osmosisba érkezett, mentorának és barátjának tekintette Darioszt. Letaglózó volt számára a tudat – még ha nem is tartott sokáig –, hogy a legfontosabb földi embertársának tekintett férfi meghalt.
De csakhamar felidézte mindazt, amit a kormányzó az első ilyen esetről mesélt, és rögtön bizakodó hangulatba került. Ezzel egy időben azonban a kötelességtudat és a szégyen is mardosni kezdte. Hogyan feledkezhetett meg Sztavriláról? Hogy lehet az, hogy ez a segítőkész, imádnivaló nő csak most jut eszébe?
Fellépett a hintó lépcsőjén az utastérbe, és ott találta Sztavrilát a sarokban, ájult állapotban. Eltartott egy ideig, mire életre pofozta, aztán megfogta a kezét, és biztatta, hogy csak szálljon ki nyugodtan, és győződjön meg a saját szemével róla, hogy már elmúlt a veszély.
A földi emberek hamarosan ott álltak mindannyian a társuk, Dariosz teste fölött. Guzel pedig, aki még mindig a kormányzó mellett térdelt, feltépte a mellkasán a vászoninget, letörölte a vért a szíve tájékán tátongó sebről, és annyit szólt:
– Csak figyeljetek.
Mintha egy gyorsított felvételt láttak volna. A seb a szemük láttára gyógyult be. Mindeközben persze ijesztő volt figyelni a nem lélegző és semmilyen más életjelet nem mutató kormányzót, de a kezdetben még halálos sérülésnek tűnő, véresen tátongó nyílás hamarosan csupán egy összeforrt sebhelynek látszott, és ebben a pillanatban Dariosz kinyitotta a szemét. Körülnézett, megpróbálta felmérni, hogy hol van, aztán végigjáratta a tekintetét a társai arcán. Végül halványan elmosolyodva csak annyit szólt:
– Úgy látom, már megint sikerült visszatérnem.
