Osmosis – 348. fejezet

A Vörös Szigony fedélzetén nagy volt a felbuzdulás azok után, hogy Dariosz kormányzó, ahogy jött, úgy el is távozott, mégpedig valami ezüstösen csillogó kötél segítségével, a sötét égbolt felé. Az egyházi testőrök egy része kisebb csoportokban tárgyalta az eseményeket, persze csak azok, akiket Dariosz beszéde után a felügyelők nem hajtottak vissza az evezőkhöz.

Ramelion is egy ilyen, néhány fős csoporthoz tartozott. Egy faláda mellé kuporodva pusmogtak a fedélzeten, és egyelőre igencsak különböző nézeteket képviseltek.

– Én amondó vagyok, hogy maradjunk az eredeti tervnél – javasolta halkan az egyikük, egy göndör hajú fickó. – Amint elhagytuk Neridea déli csücskét, elfoglaljuk a hajót, aztán irány az orzók vidéke.

– Jól mondod – bólogatott egy sebhelyes arcú egyházi katona. – Az orzók mindenkit befogadnak, Evilág bármely tájáról. Szerintem a mi csapatunknak még kifejezetten örülni is fognak, mert miránk nem újabb kenyérpusztítókként fognak tekinteni, hanem egy igencsak ütőképes különítményként.

– De ehhez minek elfoglalni a hajót? – akadékoskodott egy alacsony termetű testőr. – Ha megérkezünk Nerideába, ott ugyanúgy átállhatunk az orzókhoz, fölösleges ezért újabb fél napon keresztül nyugatnak evezni az orzók félszigetéig.

– Bolondok vagytok – szólalt meg Ramelion. – Hát nem hallottátok, mit mondott a kormányzó? Semmi kétségetek ne legyen, Osmosis serege úgy kiveri az orzókat Neridea szigetéről, mint a…

– Szarok rá, hogy mit mondott a kormányzó – vágott közbe fojtott haraggal egy nagydarab, busafejű katona. – Viszont én is amondó vagyok, hogy álljunk át Neridea szigetén.

– Egyszerűen nem hiszek a fülemnek – álmélkodott Ramelion, és az égre mutatott: – Nemrég ereszkedett le közénk Dariosz az egy igaz Isten országából. Elmondta, hogy mi várható, és ha vele tartunk, akkor…

Újra csak belefojtották a szót:
– Honnan tudod, te nagyeszű, hogy honnan ereszkedett le? – kérdezte a göndör fickó. – Mert én nem láttam odafenn semmilyen égi országot, és még most se látok.

– Igazad van, én se látok – helyeselt a busafejű. – Mi van, ha az Uvuluma démona fogta annak a furcsa vaskötélnek a másik végét?

– Ez igencsak valószínű – bólogatott nagy bőszen a sebhelyes arcú. – Avuluma démon akkor válik láthatatlanná, amikor csak akar, ezt mindenki tudja. Még csak sötét éjszaka sem kell hozzá. És ahogy az a pökhendi Dariosz beszélt, az is arra utalt, hogy most már teljes mértékben a démonok befolyása alatt áll.

– Na és ahogy Zsatar főpap beszélt, azt hallottátok? – vetette fel Ramelion. – Már csak azért kérdezem, mert én még egy nappal ezelőtt is beszéltem vele, és ő bizony azt állította, hogy fenn járt az Isten országában, és pontosan tudja, hogy mi a jussuk azoknak, akik megtagadják az egy igaz Isten parancsát. Látta az üvegkoporsókat, amelyek fedele alatt elenyésztek a parancsmegtagadók, és a világ végezetéig ott fognak rohadni. A saját szemével látta őket. És én nem akarok az ő sorsukra jutni.

A göndör, a sebhelyes arcú, az alacsony és a busafejű egy emberként röhögték ki Rameliont, és ez azért volt szerencsés egybeesés, mert ekkortájt sétált el mellettük két felügyelő és egy főtiszt, mindhárman korbáccsal a kezükben.

– Nem tudsz te semmit, Ramelion – jelentette ki a sebhelyes arcú. – De elnézzük neked, mert vidéken voltál az utóbbi napokban. Csakhogy mi láttuk, amit láttunk. Zsatar főpap egyszerűen megbolondult. Én nem tudom, hogy ebben mi szerepük volt a démonoknak, de hogy a főpapunkat nem védték meg a rontástól az istenek, az biztos. Lehet, hogy megérdemelte, mert hát mind jól tudjuk, hogy sok volt már a rovásán. Nem az én dolgom eldönteni. De mi tényleg ezt érdemeltük? Ki tudja, hány év hűséges egyházi szolgálat után csak úgy hajóra raknak minket, mint valami gyapjúbálát? Aztán mehetünk megdögleni egy idegen országért?

A göndör, az alacsony meg a busafejű egyetértően bólogattak, mire a sebhelyes kezdte magát belelovalni a szónoklatba, bármennyire is fojtott hangon művelte. Mondott még jó pár dolgot a hűségről, az egyházi szolgálatról, az érdemekről meg a gyapjúbálákról, de aztán hirtelen abbahagyta, mert a két felügyelő és a főtiszt ekkor visszafordultak a hajó orrából, és újra feléjük tartottak.

Ramelion lemondóan dőlt hátra, és nekitámaszkodott a faládának. Zsatar főpap szavaiban egy pillanatig sem ingott meg a hite, de most már teljesen tanácstalannak érezte magát. Sejtelme sem volt, hogy egy ilyen társaságban vajon hogyan tudja majd elkerülni az egy igaz Isten végítéletét.

Neridea nyugati partjának legnagyobb kikötőjénél pontosan ugyanilyen tanácstalanságot érzett Szubotáj is. Elvégre két parancs viaskodott a fejében. Az első az volt, hogy semmisítsen meg minden hajót a sziget partjai mentén, a megadott szektorokban, a másik viszont egyértelműen megtiltotta, hogy megsemmisítsen bármiféle olyan nyomot vagy bizonyítékot, amely egy olyan földi emberhez vezethet el, akinek egy idegen bolygón veszett nyoma.

A helyzetet ráadásul súlyosbította, hogy a piros-fehér csíkos vitorlával felszerelt hajó egyszer csak elindult a kikötőből a nyílt tenger felé.

– Ez csak természetes – kommentálta az eseményeket Nihuc. – Lassan már minden hajó ég körülötte, nyilvánvalóan nem akarják, hogy a tűz átterjedjen az ő gályájukra is.

A tatár jelentette a történteket a telekommunikációs vonalakon, de jó darabig nem érkezett semmi válasz. Csak nagy sokára hangzott fel Raudona hangja:
– Kövesd az objektumot. Ismétlem, kövesd és vedd megfigyelés alá az objektumot.

– Parancs, értettem – nyugtázta Szubotáj. – Jelezni kívánom, hogy nem ez volt a számomra kijelölt szektorok utolsó kikötője.

– Emiatt ne aggódj – nyugtatta meg Raudona. – A feladatodat a Golub 2 fogja befejezni. Vége.

A vezérezredes ekkor újra belenyúlt a plasztikus kijelzőbe, majd olyasfajta mosollyal fordult a tatár felé, mint aki valami csuda jó tréfára készül:

– Most jött el az ideje, Szubotáj barátom, hogy ismertessem veled, mi volt a másik ok, ami miatt becsempésztem magamat a te csodálatos Golub madárkádba.

– Na, halljuk – nyögte a tatár, aki kissé már soknak érezte az utóbbi időben elhangzott „Szubotáj barátom” megszólításokat.

– Fel kellene repülnünk a Zvezdára.

Ez volt a kövérkés metamorf szikár közleménye.

– Ez minden? – kérdezte gúnyosan lebiggyesztett szájjal a tatár. – Valami más még ezenfelül, esetleg…?

– Remélem, ezzel a pikírt megjegyzések elhangzásának intervallumát magunk mögött is hagytuk – folytatta bizakodó hangon Nihuc –, mostantól pedig áttérhetünk a gyakorlati megvalósítás kitárgyalására.

– Az jó lesz, merthogy kaptam egy parancsot, miszerint…

– Ne ismételjük meg a nyilvánvalót, Szubotáj barátom – javasolta nyájasan a vezérezredes. – Annyi időnk nincs. Szorítkozzunk a megoldás keresésére.

– Pártolom az ötletet – bólintott a tatár. – Feltételezem, az volna az elképzelésed, hogy ez a kis kiruccanásunk maradjon titokban mindenki előtt.

– Úgy van.

– És ebbe beleértendők a földi emberek éppúgy, mint az androidok.

– Úgy van.

– Csakhogy ez nem lehetséges.

– Nincs úgy.

– Már bocsánat, de…

Szubotáj hiába ellenkezett, a vezérezredes ekkor felmutatott két aprócska tárgyat:
– Ez itt a Golub 1 jeladója, ez a másik meg a tartalék jeladója.

– Hát ezeket meg…?

A vezérezredes közbevágott:
– Nem töltöttem tétlenül az időt, miközben bekuckóztam remek kis vadászgépedbe, Szubotáj barátom.

– Tagadhatatlan – ismerte el a tatár. – Megtudhatom, hogy vannak-e egyéb részegységek, apróbb elemek, alkatrészek a birtokodban? És persze hadd fejezzem ki hálámat is azért a kedves figyelmességért, hogy például a hajtóművet meghagytad a helyén.

Nihuc rátámaszkodott az utasülés karfájára, közelebb hajolt a pilótához, és próbált mélyen a szemébe nézni:

– Megmondom, hogy mi lesz. Előrehívod a Golub madárkád drónját. Felnyitod a pilótafülke ajtaját, és behelyezed a jeladókat a drón megfelelő tárolórekeszébe. Aztán utasítást adsz neki, hogy kövesse a piros-fehér vitorlás hajót, és készítsen mindenféle felvételeket róla. Mi pedig elindulunk a Zvezda felé.

Szubotáj hosszan fürkészte a vezérezredes arcát.

– Már csak egyetlen kérdésem maradt – bökte ki végül.

– És mi volna az?

– A miért. Mondd el nekem, hogy mindezt miért kellene megtennem.

– Már megmondtam, csak lehet, hogy nem nagyon vettél komolyan. Ha a korábbinál jóval magasabb szintre emeljük a kommunikációnkat, az neked is és nekem is előnyös lesz.

– Ez azt jelenti, hogy ha kérdezek tőled, akkor őszintén fogsz válaszolni? – firtatta a pilóta.

– A legjobb tudásom szerint – ígérte meg Nihuc.

A tatár visszafordult a kijelzői felé. Nézte egy darabig őket, erősen gondolkodott, aztán parancsot adott a Golub drónjának.