Osmosis – 347. fejezet

Szubotáj kissé csalódottan ült be a Golub pilótafülkéjébe a Régi Arénában. Azt hitte, kötelékben repülnek majd Oleszjával, és csak a helyszínen tudta meg, hogy a másik vadászgép már egy órával korábban felszállási parancsot kapott Raudonától.

A tatár a protokollnak megfelelően ellenőrizte a fedélzeti rendszereket, aztán üzembe helyezte a hajtóművet, bekapcsolta a digitális álcázást, és felemelte a gépét a Régi Aréna küzdőteréről. A háromszáz méteres magasságot elérve célba vette Neridea szigetét, és már éppen hátradőlt volna az ülésben, tudván, hogy most egy jó darabig eseménymentes repülés ígérkezik, amikor valami a frászt hozta rá. És a repülés innentől kezdve minden volt, csak nem eseménymentes.

Történt ugyanis, hogy a két ülés mögötti térből egyszer csak előmászott valaki. Akármilyen bátor katona és rutinos pilóta is az ember, az ilyesmi kellően döbbenetes erővel tud hatni rá.

A szóban forgó illető nem volt más, mint Nihuc vezérezredes, aki – mintha csak a világ legtermészetesebb dolga volna – elhelyezkedett a másik ülésben, és nyomban kikapcsolta a kommunikációs rendszert.

– Kérlek, őrizd meg a lélekjelenlétedet – szólt oda a riadtan felordító tatárnak –, ez itt nem szabotázs, és biztosíthatlak, semmi olyasmit nem tervezek, amivel a küldetés sikerét veszélyeztetném. De hidd el, jó okom van rá, hogy itt legyek. Sőt, nem is egy, hanem mindjárt kettő.

Szubotáj még mindig nem tért magához:
– Hogy a fenébe tudtál elrejtőzni az ülések mögött a kövérkés testeddel?

– Valóban nem volt egyszerű, ki kellett pakolnom hozzá jó néhány nélkülözhető holmit – felelte Nihuc könnyed, csevegő modorban –, ebből is tudhatod, hogy fontos dolgok miatt vállalkoztam erre az útra.

Az első döbbenet után a pilóta hamar átváltott a dühösen fortyogó üzemmódra:

– Én nem fogom miattad tartani a hátam. Egy percet kapsz, hogy megindokold a jelenlétedet, nem többet! De figyelmeztetlek, ha nem lesz elég alapos az indokod, akkor…

– Csigavér – szólt közbe a vezérezredes. – Mint mondtam, semmilyen rossz szándékom nincs, sőt! Ittlétem elsődleges célja, hogy megmentsem néhány ártatlan gyermek életét. Ugye, ez szerinted is eléggé méltányolható indok?

– Hát persze, na de…

– Egy percet adtál, hagyd hát, hogy beszéljek… Nos, tegnap sikerült kihallgatnom egy bukott egyházi testőrt, aki arról mesélt nekem, hogy Osmosis szigetén él egy beteg lelkű nagybirtokos, aki gyerekekre szokott vadászni.

– Mármint milyen értelemben?

– A szó legszorosabb értelmében. Hajnalban elengedi a nyolc-tízéves fiúcskákat, ad nekik némi előnyt, aztán elindul a felkutatásukra, íjjal, dárdával, karddal felszerelkezve, és amikor megtalálja őket, akkor lemészárolja ezeket az ártatlan gyermekeket.

– Mit beszélsz???

– Az igazat. És mindezt sportszerűen űzi, már ki tudja, hány esztendő óta.

– Az én szótáramban egészen mást jelent a sportszerűség – csikordult össze Szubotáj foga.

– Igazad van – ismerte el Nihuc –, úgy kellett volna fogalmaznom, hogy sportot űz ebből a vadászatból. Ugye, számíthatok a támogatásodra, hogy ezt a vén gazembert záros határidőn belül kiiktathassam?

– Természetesen számíthatsz, csak azt nem értem, ehhez miért kellett elbújnod a…

– Mindjárt megérted. Nos, ezt a meglehetősen részeg egyházi testőrt nem tudtam rávenni, hogy árulja el a nagybirtokos nevét, és elkövettem egy óriási hibát. Ahelyett, hogy alaposan megkínoztam volna azt a részeg szarházit, hagytam lepihenni. Úgy gondoltam, ha majd kialussza magát, készségesebb és együttműködőbb lesz. Csakhogy hajnalban sikerült megszöknie, jelentkezett a Nyugati Helyőrségben, és immár úton van a Vörös Szigony fedélzetén Neridea felé. Szóval, most azt kérem tőled, kapcsolj pásztázó üzemmódra, találjuk meg a Vörös Szigony nevezetű hajót, aztán eressz le engem a fedélzetére, hogy még egyszer kikérdezhessem azt a rohadékot.

– Nem fog menni – csóválta meg a fejét Szubotáj. – Te tényleg ennyire nem vagy képben? Még mindig nem kapcsoltad vissza magad a hálózatotokra?

– Nem – vallotta be Nihuc, és most először látszott bizonytalannak.

– Hát akkor elmondanám neked, hogy a Golub 2 egy órával hamarabb indult útnak, mint mi, a fedélzetén Oleszjával és Dariosszal. Az első célpontjuk pedig nem más, mint a Vörös Szigony, amely a bukott egyházi katonák különítményét szállítja. És arról a vadászgépről nem te fogsz leereszkedni a fedélzetre, hanem a kormányzó.

– Hát ez tényleg megnehezíti a küldetésemet – ismerte el lelombozva Nihuc.

– Nemhogy megnehezíti, hanem egyenesen lehetetlenné teszi – pontosított a tatár. – Egyelőre fogalmam sincs, miért vontad ki magad a rendszerből, de azt nyilván nem kell külön ecsetelnem, hogy egy darab Vörös Szigony fölött lebegő két darab Golub nem pont az a harci helyzet, ahol hosszabb távon rejtve maradhatnak a szándékaid.

– Valóban így van – bólintott maga elé meredve a vezérezredes, aztán felcsattant: – De mi a kórságot akar tőlük Dariosz? Amióta csak ismerem, úgy rühelli ezeket az egyházi katonákat, mint a háromnapos szart!

Szubotáj megállapította magában, hogy a metamorfnak mintha kissé durvább lenne a szóhasználata, mint azt a legutóbbi időkig tapasztalta. Elhatározta, hogy mostantól minden rezdülésére oda fog figyelni, de persze kerülve a feltűnést, tehát most is készségesen válaszolt:

– Annyit tudok, hogy a Központ megítélése szerint fennáll a zendülés eshetősége a hajón, ezért szükségesnek tartották, hogy Dariosz is üljön be Oleszja mellé, aztán tartson valamiféle beszédet az egyházi katonáknak, és ígérjen nekik fűt-fát, ha jó fiúk lesznek, és például nem állnak át az orzók oldalára. De ezt te magad is tudhatnád, ha nem kapcsolódtál volna le a…

Nihuc mintha kissé idegesen válaszolt volna:

– Az én kapcsolódási pontjaim egyelőre ne képezzék a beszélgetésünk tárgyát, rendben? Most csak fogadd el, hogy mindenre megvan az okom… Különben meg igencsak itt volt már az ideje, hogy mi ketten végre őszintén beszélgessünk egymással. Nem mondom, hogy a legjobb barátok lehetünk Evilágon, de azt igenis állítom, hogy ha a korábbinál jóval magasabb szintre emeljük a kommunikációnkat, az neked is és nekem is előnyös lesz. Ezt bízvást megígérhetem.

Szubotáj kezdte úgy érezni magát, mintha jelenleg kettős küldetése lenne. Azt ugyan még nem tudta, hogy ez a bizarr szituáció az ő tesztelését, netán egy új területen való kipróbálását jelenti-e, mondjuk a Központ részéről, de hogy igencsak megváltoztak a dolgok a potyautasa feltűnésével, az teljesen világos volt számára.

Amíg Neridea keleti partjainak közelébe értek, megpróbált olyan diskurzust folytatni a vezérezredessel, amelynek során remény volt rá, hogy kiszedhet belőle bizonyos információkat. Ennek érdekében néha provokatív kérdések megfogalmazásától sem riadt vissza. De egyelőre nem látta át, hogy mi az, amivel Nihuc kecsegtette, azaz mik volnának a párbeszédük magasabb szintre emelésének előnyei számára.

Aztán már idő sem volt ilyesmire. Nihuc egyszer csak belemélyesztette az ujjait a plasztikus kijelzőbe, és oldalt fordulva így szólt:

– Derék Szubotáj barátom, most visszaállítom a kommunikációs rendszert. Én megbízom benned. És nagyon bízom abban is, hogy nem fogod elárulni a jelenlétemet. Ezt a bajtársiasságot hamarosan viszonozni fogom feléd, ebben egészen biztos lehetsz.

A tatárnak valamivel később a háta is beleborsódzott eme szavakba, mert kevesebb mint egy percen belül az történt, hogy a vezérezredes újra hátramászott az ülések mögé, hamarosan pedig megjelent a vadászgépe oldalán a kistestvér, a Golub 2, fedélzetén Oleszjával és Dariosszal, és immár valóban kötelékben repültek. Igaz, nem sokáig, mert a szőke lánynak csak annyi ideje volt a kapcsolatfelvételre, hogy azt mondta:

– Hát itt van a te kis galambocskád! Jól utaztál, Szubotáj? Megkezdhetjük a küldetést?

– Igen – felelte szűkszavúan a tatár. – Készen állok.

– Hát akkor hajrá! Te északra, én meg délre! Sok szerencsét!

A két vadászgép útja – a rövid együtt repülés végeztével – Neridea keleti partjai fölött látványos íveket leírva kettévált, és Szubotáj immár újra maga mellett tudhatta Nihuc vezérezredest, miközben az útba eső kikötők összes hajóját felgyújtotta.

Éjszaka volt, de természetesen a Golub különleges szélvédőjének felületén nappali fényviszonyok szerint lehetett megtekinteni mind a célpontokat, mind a kikötők hatékony letámadásának eredményét. Nihuc közben akkurátusan kapcsolgatta a kommunikációs rendszert, azt szabályozva, hogy mi az, ami csak a Golub 1-ben ülőkre tartozik, és mit hallhatnak mások is. Szerencsére nem volt komoly érdeklődés a Golub 2 irányából.

– Biztosan most is évődnek egymással – jegyezte meg elvigyorodva Szubotáj.

– Látod, ez is egy közös pontunk – reflektált nyomban a vezérezredes.

– Mármint mi?

– Hogy aszexuálisok vagyunk. Engem sem hoz lázba a nemiség, és téged sem – magyarázta Nihuc. – Ezen kívül is sok a közös bennünk. Nem is gondolnád, hogy mennyi minden.

Valamiért még mindig hízeleg – gondolta a tatár. – De vajon miért? És mi lehet az a másik ok, ami miatt ma éjjel feltétlenül itt akart lenni velem? Vagy nem is velem, hanem legfőképp egy vadászgép fedélzetén…?

– Biztos, hogy most pórul jár néhány rohadék szarember is odalenn, aki nem orzó – jegyezte meg csöndesen a vezérezredes.

– Mire célzol? – zökkent ki a gondolataiból a tatár.

– Van egy pár kereskedelmi hajó, látom én azt – magyarázta Nihuc. – És a széplelkek most biztosan azt mondanák, hogy ezeknek a tulajdonosai meg a legénysége mind ártatlanok. Közben meg egy nagy frászt!

– Jól van, ne lovald bele magad…

– És azt is elmondanák a háborút még sosem látott széplelkek, hogy ezeket nem szabadna bántani, hiszen csupán ártatlan kalmárok, akik csak egy kis pénzt akartak keresni, meg jobb életet szerettek volna biztosítani a családjuknak… De hát ott egye meg a penész! Aki az orzókkal kereskedik, ne gondolja már azt, hogy fű alatt megteheti! Pusztuljon minden ilyen szarházi gazember! Nem kár értük! Evilág sokkal jobb hely lesz nélkülük!

Szubotáj elhűlve hallgatta a vezérezredes szavait, és közben emberfeletti erőfeszítéseket tett, hogy az érzelmei ne üljenek ki az arcára.

– Nyugodj már meg! Nem te bocsátasz tűztengert a hajóikra, hanem én – vetette közbe. – Nekem mindig azt tanították, hogy a gyűlölet vagy más egyéni szempontok sosem befolyásolhatják azt, hogy mikor kire vagy mire célzok.

A párbeszéd egyelőre abbamaradt a Golub pilótafülkéjében. Éjfél után pedig Szubotáj küldetése is lassan a vége felé közeledett. A tatár teljesítette a parancsot, megkerülte északról Neridea szigetét, már dél felé haladt, és közeledett a nyugati oldal legnagyobb kikötőjéhez. Odaérve azonban a szája is tátva maradt, ahogy a szélvédőn át a hajókra meresztette a szemét.

– Művelet megszakítva! Művelet megszakítva! – ordította, és egyszerre volt kétségbeesett és felajzott.

– Mi történt? – érdeklődött nyomban Oleszja.

– Jegyzőkönyvnek is diktálok, nyomatékosan kérem eltárolni – közölte Szubotáj izgatott hangon. – A látómezőmben piros-fehér csíkozású vitorlával felszerelt hajó. Ismétlem: piros-fehér csíkozású vitorlával felszerelt hajó.

– Nem nagyon értelek – harsant fel az éterből Oleszja hangja. – Gondolod, hogy Evilágban ismeretlen a piros vagy a fehér szín? Netán a csíkozás?

Szubotáj kizökkenthetetlenül folytatta:

– A hajó vitorlájának bal alsó szélében Zvezda 121 felirat, cirill betűkkel, arab számokkal. Mellette jól kivehető és teljes mértékben azonosítható a Roszkozmosz emblémája.