Osmosis – 346. fejezet

Őszelő havának közepe táján Ainusz bácsi ismét látogatást tett a Kozara-birtokon. A házigazda ezen nagyon elcsodálkozott. Ilyen sűrű időközönként sosem szokta volt rányitni a kertkaput a szomszédja, főleg nem szüret idején. Sejtette, hogy erős indoka kell legyen a dolognak, és azért fohászkodott magában, nehogy megint Zizivel és a kislánnyal kapcsolatos legyen az ürügy.

Nos, Kozara bácsi imái meghallgatásra találtak. Ezúttal nem Zizi és a kislány témája került terítékre. De az öreg borász később úgy értékelte, ennél talán még az is jobb lett volna.

– Te Kozara! – kezdte Ainusz bácsi, miután letelepedett öreg cimborája mellé a lócára a kerti lugasban. – Termesztesz te káposztát?

– Minek termesztenék?

– Például megenni.

– Egye meg a bánat – sercintett egyet Kozara bácsi. – Az asszony is utálja, meg én is. Túlságosan szeles.

– Na és a fiaid?

– Mi van velük?

– Ott van például az a Zizi. Hát az nagyon is szereti.

– A káposztát?

– Azt.

– Ez érdekes.

– De még milyen érdekes! – nyögött fel Ainusz bácsi.

– Már csak azért mondom, mert nálunk még soha nem kapott káposztát – magyarázta a házigazda. – Szóval, ha szereti, akkor nagyon rossz helyre vetette őt a sorsa.

A következő pillanatban olyasmi történt, amitől Kozara bácsinak végigfutott a hideg a hátán. Ainusz ugyanis így szólt:
– Te szomszéd! Nincs valami jobb fajta borod? Kicsit kiszáradt a szám.

A házigazda elképzelni sem tudta, mi indíthatta a cimboráját egy olyan kérésre, amelynek elhangzása ebben a lugasban gyakorlatilag teljességgel kizártnak volt tekinthető. Remegő lábakkal állt fel a lócáról, és amíg elment a demizsonért, azon tűnődött, vajon hívja-e ki a házból az asszonyt, afféle segítség gyanánt. Mert úgy sejtette, ma este olyasmi fog elhangozni ebben a lugasban, amilyet még nem hallott a világ.

Aztán úgy döntött, egyelőre nem szól Nyinya néninek. Ha a szomszéd valóban olyasmit akar közölni, ami láthatóan amúgy is nehezen bújik ki a száján, hát nem sokat fog segíteni a dolgon az asszonyi jelenlét. Még az is lehet, hogy Nyinya néni láttán úgy megkukul ez a vén méregkeverő, hogy a titok talán örökre benne szorul.

Kozara bácsi általában félig töltötte a poharat borkóstoláshoz. Úgy tartotta, hogy azt a vevőt, akinek borkóstolás címén egynél többször mozdul meg a gigája, kicsit sem bűn átverni, mert semmit sem ért a borhoz, és csak vedelni akarja azt a nedűt, amelyet a kortyolgatás élvezetéért teremtettek az istenek. De most teletöltötte Ainusz poharát, mert úgy sejtette, a nemes italnak ezúttal a szíverősítő jellege fog kidomborodni.

– Hát én termesztek káposztát, Kozara – közölte a szomszéd, miután felhörpintette a bort.

A házigazda ekkor még nem sejtett semmit. Azt hitte, azért indít ilyen messziről a kolléga, hogy ne kelljen megdicsérnie a nemes italt. Csakhogy a káposzta témája továbbra is napirenden maradt.

– Olyannyira termesztek, hogy már el is vermeltem a télire valót – újságolta Ainusz bácsi, valami végtelen szomorúsággal a hangjában.

– Mi a bánatot akarsz azokkal a káposztákkal, szomszéd? – türelmetlenkedett a házigazda.

– Nem az a kérdés, hogy én mit akarok a káposztával! – emelte fel a mutatóujját Ainusz. – Mert nekem csupa dicséretes szándékom van vele. Megfőzöm levesnek, vagy megsavanyítom, esetleg megsütöm hússal. És a kislányommal szépen megesszük.

– Hát akkor voltaképpen mi a kérdés???

– Az a kérdés, Kozara, hogy a te fiad mit akar tőle. Az a Zizi.

– Kitől?

– A káposztától.

A házigazda először heves fejvakarásba kezdett, majd gyorsan újra teletöltötte a poharakat, és most már neki sem egyet mozdult a gigája, amikor belekortyolt a borba. Hát ezt nem lehet szárazon kibírni! Ha ez így megy tovább, talán beáll az éjfél is, mire ez a megkergült méregkeverő kiböki végre, hogy mi a bánatért tart kiselőadást azokról az átkozott káposztáiról.

– Látom, te tényleg nagy rajongója vagy a káposztának, Ainusz – jegyezte meg provokatívan. – Csakhogy a jelek szerint neked nemcsak alul csinál szelet, hanem felül is, mert te magad vagy rá a példa, hogy bolond likból bolond szél fúj. És itt most a szádra célzok, szomszéd, úgy bizony! A szádra, amin eddig még csak bolond szél jött ki, amióta leültél a lócámra.

Ainusz bácsi elkeseredetten nézett maga elé, és mint csakhamar kiderült, a kollégája mondandójából csupán egyetlen szó ütött szöget a fejében:

– Rajongója… Az bizony… Na de ha én rajongója vagyok a káposztának, akkor nem tudom, mit lehet mondani Ziziről. Mert én eddig azt hittem, hogy a káposztáért csak egyféle módon lehet rajongani. És én rajongok is, mert felettébb kedvelem sült hússal is, savanyítva is, levesnek is. Csakhogy a fiad! Az a Zizi!… Hát ő nyersen szereti! Érted, Kozara? Nyersen!

A házigazda most először vélt felfedezni valamiféle halovány fénysugarat az egyre sötétebb éjszakában. Kissé megenyhült, és meleg, barátságos hangon így szólt:

– Idefigyelj, Ainusz! Ha arról van szó, hogy a fiam megdézsmálta a káposztádat, akkor ne is folytasd, mert a károdat megtérítem, a gyereket pedig alaposan megdorgálom. És nem fog többet ilyen előfordulni, afelől nyugodtan alhatsz.

Úgy festett, Ainusz bácsinak kifejezetten egysíkúan működik az agya, mert ismét csak egy szó ragadt meg az elméjében:

– Megdézsmálja… Hát, így is lehet mondani, de úgy emlékszem, legénykoromban mi inkább a megpocsékol szót használtuk az ilyesmire. Igaz, az soha nem jutott volna eszünkbe, hogy a káposztát is meg lehet pocsékolni.

Kozara bácsi nyugalma egy szempillantás alatt tovaszállt, és nagy felhorgadásában zsarolásra ragadtatta magát. Elhúzta a poharat a szomszéd elől, és immár fenyegetően közölte:

– Na, idehallgass, Ainusz! Éntőlem több bort nem kapsz, ha nem árulod el, hogy mi a ménkűről hadoválsz itt, mint valami kerge kecske, vagy hibbant nyúl, akinek rögeszméjévé vált az a hülye káposzta! Állj már elő a farbával, az istenek rogyasszák rád az eget! És főleg azt áruld el nagyon gyorsan, hogy Zizi fiamnak mi köze van az átkozott káposztádhoz!

– Hát, most már elég sok köze… Túl sok köze… legalábbis az egyik fejhez – motyogta Ainusz bácsi majdhogynem sírós hangon, aztán nagyot csapott az asztalra, és végre kibökte: – Ha tudni akarod, Kozara, akkor a fiad megkuratázta a káposztámat!

A házigazda még a száját is eltátotta döbbenetében:
– Hogy mi van???

– Jól hallottad, Kozara! Az a félkegyelmű Zizi megkuratázta a káposztámat! Érted már?

Kozara bácsi nem értette:
– Hogyhogy megkuratázta???

– Már nem emlékszel magára a szóra se, te vén bolond? – háborgott Ainusz. – Hát akkor hogy mondjam finomabban? Párosodott vele! Ezt így érted? Üzekedett vele! Ráhúzta a káposztát a…

– Állj! – emelte fel mindkét kezét riadtan a házigazda. – Egy szót se többet, amíg nem ittunk egy újabb pohárkával!

Kozara bácsi alig tudta palástolni a keze remegését, miközben kitöltötte a bort. Szörnyű balsejtelem szorította össze a szívét. Hiszen mit is mondott a Tanító, amikor megállapodtak a két fiú elrejtésében? Csak semmi feltűnés. Csak semmi szokatlan viselkedés. Az ilyesmit szigorúan kerülni kell. Ezt mondta. Erre tessék! Hát mi lehetne feltűnőbb viselkedés, mint amikor az ember egy káposztát ráhúz a…?

Ezt végig sem akarta gondolni. És e percben bizony haragot érzett a Tanító iránt. Vajon miért felejtette el megemlíteni, hogy a két fiú közül a vékonyabbik teljesen elmeháborodott? Jó, hát azt leszögezte, hogy nem egyszerű eset egyikük sem, de arról szó sem volt, hogy ilyesmikre is számítani lehet!

Bizony, nem egy-egy pohárka lett az újabb szíverősítésből, hanem inkább kétszer négy. És mindvégig teljes csönd ülte meg a lugast. Csakhogy időközben beállt egy jelentős változás. Amíg Kozara bácsi egyre idegesebb és gondterheltebb lett, Ainusz szomszédon a jó erős feketebor hatására végigáradt egyfajta nyugalom és megkönnyebbülés. Már képes volt a dolgok vidámabbik oldalát is meglátni.

– Te Kozara! – szólalt meg somolyogva. – Emlékszel még, hogy milyen mondókát hajtogattunk gyerekfejjel?

– Nem. Milyet?

– Úgy kellett, úgy kellett, káposztába hús kellett! – idézte fel vidoran a szomszéd. – Hát én most értettem meg, hogy ez a mondóka mire céloz! Hihehöhöhö!

– Ainusz, nagyon kérlek…

– Esküszöm neked, Kozara, a múltkor csak viccnek vettem, amikor azt mondta ez a te Zizid, hogy a gyerek a káposztából kel ki. Csakhogy a fiú ezt teljesen komolyan gondolta, afelől biztosíthatlak, Kozara! Teljesen komolyan! Én láttam!

– Könyörgök, Ainusz, ne csináld ezt – nyögte a házigazda.

A szomszéd most már úgy vihogott, mint egy bakfislány, alig bírta megkérdezni:
– Te Kozara! Elhozzam neked azt a káposztát? Végül is most már a menyed…

– Na, be lehet fejezni a mulatozást!

Ez utóbbi felcsattanás már Nyinya nénitől származott. Egyikük sem vette észre, mikor termett ott a lugasban, de a jelenléte több volt, mint fenyegető. Ainusz bácsi be is húzta a nyakát, aztán jobbnak látta felemelkedni az asztal mellől. Az asszony kikísérte a kapuig, és majdhogynem kidobta a portáról. Az öregember azért még visszakiáltotta:
– Azt ajánlom, Zizi nagy ívben kerülje el a kislányomat! Hallod, Kozara? Nagy ívben!

Amikor Ainusz bácsi megindult hazafelé, rázendített egy édes-bús nótára, és egyre csak harsogta, ahogy végighaladt a kerítés mellett:
– Káposzta, káposzta, téli, nyári káposzta. A déli kaszárnya nálam nélkül de árva! Az van a káposzta kacskaringós levelére ráírva: érted lettem, rózsám, Osmosisban katona.

De aztán csönd lett. Fojtogató és vészterhes csönd.

– Az történt – szólalt meg végül nagyot nyelve Kozara bácsi –, hogy a szomszéd szerint…

– Mindent hallottam – vágott közbe Nyinya néni.

– Akkor jó – mondta Kozara bácsi, végtelenül megkönnyebbülve, hogy nem kell elmesélnie ezt a megdöbbentő történetet. Aztán viszont nagyot sóhajtott: – Most mi lesz?

– Elmondom, hogy most mi lesz – szögezte le határozottan az asszony. – Ezen az őszön nem te mész le hamarabb üzletet kötni a városba az újborra. Reggelente kiültetem a fiúkat a lugasba, és lesni fogják az utat. El nem mozdulhatnak a lócáról. Amikor szólnak, hogy Ainusz elindult a hegyről Osmosisba, utána egy nappal te is útra kelsz. Végigjárod a kocsmárosokat és a boltosokat, ahogy szoktad. És közben figyelsz, de nagyon figyelsz, hogy…

– Nem lesz ott már mit figyelni – legyintett elkeseredetten Kozara bácsi. – Amilyen ez a vén lókötő, úgyse fogja tudni magában tartani a történteket. Szinte látom magam előtt a kocsmárosok vigyorgó pofáját, és hallom, ahogy ugratnak.

– Ez nem olyan biztos – vélekedett Nyinya néni. – Úgy hallottam, itt is elég nehezen jött ki a szó a vén kujonból. Kellett hozzá jó pár pohár feketebor.

– Reménykedni végül is lehet – vonta meg a vállát Kozara bácsi. – És ha bebizonyosodik, hogy a vén kujon nem tudta tartani a száját?

– Ezen ráérünk majd akkor tanakodni, ha úgy lesz. Most pedig menjünk lefeküdni, de előtte imádkozzunk minden istenekhez, hogy ne úgy legyen.