– Köszönöm, hogy kiszabadítottál ezeknek a gazembereknek a karmaiból, kormányzó – hálálkodott Zsatar főpap. – Nem tudom, mi volt a terved velem, de azt hiszem, most már nyugodtan itt hagyhatsz.
Dariosz szúrós szemmel fürkészte az öregember arcát, majd így szólt:
– Azt tudom, hogy mi a tervem veled, de azt nem, hogy neked mi a terved magaddal, kegyelmes uram.
– Semmi különös – mosolyodott el a főpap. – Letelepszem ide, a templom tövébe, és aki erre sétál, annak elmesélem, hogy odafönn jártam, az égi országban, az egy igaz Istennél.
– Nem félsz, hogy újabb zaklatás érhet? – kérdezte Nihuc.
– Én többé már nem félek semmitől, országbíró. Különben is, nézz csak körül! Itt van velem az én drága népem, és ha úgy hozza a helyzet, biztosan megvédenek – mutatott körbe Zsatar, mire az elszánt arcú emberek üdvrivalgással támasztották alá főpapjuk szavait.
Dariosz kérdőn nézett Nihucra, aki alig észrevehetően biccentett. Így aztán Osmosis jelenlegi két legmagasabb rangú vezetője hátrahagyta a főteret, és a Kormányzói Palota felé vette az irányt.
Dariosz angolra váltott, mert sürgős és titkos megbeszélnivalója volt a vezérezredessel:
– Most mint a Kormányzói Testőrség parancsnokát szólítalak meg. Mondd csak, Nihuc, nincs valami hozzáfűznivalód a történtekhez?
– Mire gondolsz egész pontosan?
– Szerinted jól szerepelt az az alakulat, amelynek a kiképzéséért te felelsz?
– Szerintem igen.
– Gondolom, ez valami metamorf humor lehet, amit jómagam még nem érthetek… Hát ha az embereiden múlt volna, akkor most nem az a rohadék fekszik kiterülve a kövön, hanem én!
– De nem te fekszel ott. És különben is, mindketten tudjuk, hogy úgyis visszajöttél volna a halálból.
– Talán nem fogalmaztam elég egyértelműen az imént, de nem kedvelem a metamorf humort, már ha van olyan egyáltalán. Mondd, tehetek valamit annak érdekében, hogy komolyan vedd a szavaimat? Halálosan komolyan!
Nihuc hallgatott egy sort, aztán valóban sokkal komolyabb hangnemre váltott:
– Elsősorban felhívnám a figyelmedet, hogy a személyvédelem minden írott és íratlan szabályát megszegted. Kiléptél a testőreid közül, sőt! Őket egy határozott kézmozdulattal magad mögé parancsoltad. Azt hiszed, nem vettem észre azt a mozdulatot?
– Miféle kézmozdulatot?
– Ezek szerint te vagy az, aki nem is vette észre. Akkor hát vagy akaratlanul csináltad, vagy pedig halvány fogalmad sincs a veszélyhelyzetben alkalmazandó kézjelekről. És még te akarod számon kérni a testőröket? Az incidens csúcspontján már közelebb voltál a későbbi támadóhoz, mint a testőreidhez. Ennek fényében kész csoda, hogy a kiváló reflexű Csikasa őrvezető még idejében tudott odaszúrni a lándzsájával. Kitüntetést érdemelne, nem pedig elmarasztalást. Már ha ez utóbbi forogna a kótyagos fejedben.
– És te, Nihuc?
– Mi van velem?
– Pont ezt kérdezem! Mi van a híres reflexeiddel? Ebben is kezdesz hasonlítani a tohonya Pépes Arcúhoz?
– Na, még csak az kéne!
– Csak azért bátorkodom érdeklődni, mert olyan közömbösen álldogáltál mellettem, mintha amúgy nem a Kormányzói Testőrség feje lennél, hanem mondjuk az Eltunyult Polgárok Szakszervezetének főtitkára.
– Pontosan tudtam, hogy nem lesz szükség a rendkívüli képességeimre.
A kormányzó és az országbíró még hosszan vitatkoztak a történtekről, és végül csak a Palota lépcsőjéhez érve tudtak valamiféle kompromisszumra jutni.
Ehhez képest a templom környéke valósággal a béke szigete volt. Miután kigördült a kordé a főtérről a sebesült egyházi katonával, és már semmi sem utalt az incidensre, a hangulat kifejezetten idillivé változott. Zsatar főpap letelepedett a puszta kőre, és az őt körbeülő embereknek beszámolt a friss élményeiről.
– Nehéz dolgom van, mert ami velem történt, az egyszerű szavakkal leírhatatlan. De azért megpróbálom, legjobb tudásom szerint – bocsátotta előre, aztán így folytatta: – Az egy igaz Isten szolgái a kerekek nélküli szekérrel felvittek engem a végtelen égi országba. Nem tagadom előttetek, mert semmi értelme nem volna: én bizony féltem. Nagyon féltem.
– De mitől? – kérdezték többen is a hallgatóság tagjai közül.
Zsatar válaszképpen lehunyta a jobb szemét, a másik elé pedig odaemelte a bal keze mutatóujját. Aztán a másik keze középső és mutatóujját keresztben ráhelyezte a korábban felemelt bal mutatóujjára, és közben magyarázott:
– Egy nagy, fehér, kettős kereszt alakú valami közelített felénk. Ahogy közelített, egyre hatalmasabb és hatalmasabb lett. Azt hittem, össze fogunk ütközni, utána meg mindannyian szerteszét repülünk a csillagok felé, és soha vissza nem találunk egymáshoz. Osmosisba meg aztán végképp nem…
Egy tízéves forma kisfiún, aki a földön guggoló apja mögött álldogált, jól láthatóan végigfutott a borzongás.
– Ám nem így történt – folytatta Zsatar. – Hamarosan egyesültünk a nagy, fehér kettős kereszttel, és beléphettünk a belsejébe. Hát, ott aztán olyan csudákat láttam, hogy el sem fogjátok hinni!
A kipirult arcokon az látszott, hogy de, nagyon is el akarják hinni, csak mesélje már a kegyelmes úr! Aztán viszont, amikor a főpap újra megszólalt, az emberek még a szájukat is eltátották, annyira bombasztikus volt a bejelentés:
– Egy idő után rájöttem, hogy az a nagy, fehér kettős kereszt, amiben tartózkodunk, nem más, mint maga az Isten. Ő fogadott minket magába, hogy meggyógyítson engem, és közben megmutassa számomra az összes csodát, ami csak létezik.
Meglepett moraj futott végig a hallgatóságon. Egy lyukas szalmakalapot viselő atyafi pedig odáig merészkedett, hogy egyenesen rákérdezzen:
– Ezt hogy kell elképzelnünk, kegyelmes uram? Benn voltatok az isten gyomrában?
– Istennek nincsen gyomra – jelentette ki Zsatar, tapintatosan ügyelve arra, hogy a hangja még csak véletlenül se legyen gunyoros vagy kioktató. – Egyáltalán nem úgy kell elképzelnetek Istent, mint egy embert. Az ember az ember, az Isten meg Isten. Még csak nem is hasonlítanak egymásra.
– Pedig én azt hittem, hogy azért kettős kereszt alakú, mert van két keze, meg két lába – hallatszott oda a hátsó sorokból egy hangosan gondolkodó asszony okoskodása. – Csodálkoztam is, hogy hol marad a feje.
A főpap most alig észrevehetően elmosolyodott:
– Megismétlem, hogy megértsétek: az ember az ember, az Isten meg Isten. Még csak nem is hasonlítanak egymásra. Isten csupa fény, csupa villódzás, csupa üveg, meg egy sor olyan anyag, amit le sem tudok írni, mert még csak hasonlót sem láttam sehol Evilágon, soha életemben. De Isten nemcsak anyag, sőt egyáltalán nem az anyag a lényege, hanem a szellem! A gondolat, az érzés és a lélek!
Egy bőrmellényes rakodómunkást másvalami érdekelt, és bátran rá is kérdezett:
– De honnan tudod, hogy csak egy isten van, atyám?
– Onnan, hogy láttam. Láttam az Istent. És ott nem volt másik isten. Abban a nagy feketeségben nem lett volna nehéz észrevenni, de nem volt semmiféle másik isten, efelől kezeskedem. De nincs is szükség rá! Ha átéltétek volna, amit én, akkor számotokra is teljesen egyértelmű lenne, hogy semmi szükség másik istenre, hiszen az egyetlen igaz Isten mindent betölt és mindent tud, ráadásul az Isten maga a végtelen!
Eközben a Kormányzói Palotában Dariosz már a szőke pilótanővel tárgyalt a lakosztályában. Oleszja volt, aki azt javasolta, hogy vonuljanak félre egy időre a társaságtól, mert nagyon fontos dolgot szeretne mondani, mégpedig négyszemközt.
– Soha nem gondoltam volna, hogy ilyesmit ki fogok ejteni a számon – kezdte jelentőségteljes arccal –, de már nem bízom teljes mértékben Raudonában.
– Nocsak! – hökkent meg Dariosz. – Megtudhatom ennek az okát is?
Oleszja gondterhelten ereszkedett le a pamlagra:
– Nagyon furcsa dolgok történtek odafönn, a Zvezdán. Arról az időszakról beszélek, amikor Raudona meg én a vezérlőpultnál ültünk. Tudod, egy idő után az volt az érzésem, hogy néhány dolgot meg akar akadályozni. És nemcsak akarta, sikerült is neki.
– Ezt nem egészen értem – csóválta meg a fejét a kormányzó. – Nekem az volt a benyomásom, hogy minden flottul és terv szerint halad.
– Tudod, amikor korábban, Szubotájjal kettesben repültünk fel a Zvezdára, már akkor is történtek furcsa dolgok. Igaz, akkor még nem tulajdonítottam jelentőséget ezeknek. Főleg azért, mert csak Szubotáj vette észre őket, én semmit sem észleltem abból, amit ő állítólag érzékelt.
– Talán ha megemlítenél néhány konkrétumot is…
– A kijelzőn felvillanó színes pontok. Ezek voltak a konkrétumok – magyarázta a lány. – Tudod, a kijelzőn bekapcsolható az az üzemmód, amely arra szolgál, hogy mindenkinek beazonosíthassuk a koordinátáit, aki regisztrálva van a rendszerben.
– Csak hogy értsem: akkor most már én is egy színes pont vagyok a kijelzőn? – kérdezte Dariosz.
– Igen. És a múltkor Szubotáj váltig állította, hogy egy pillanatra felvillant legalább egy tucatnyi színes pont. Vagy legalábbis jóval több, mint amennyi indokolt lett volna. Akkor még nem igazán hittem neki…
– De miért nem?
– Ezt talán nem volna szabad elmondanom, de Szubotájjal máskor is előfordult már, hogy káprázott a szeme. Még a Földön. És ez bizony okozott is némi problémát, mivel egy bevetés kellős közepén történt. Én azóta is őrzöm a titkát, de most el kellett árulnom neked, hogy megértsd, miért nem tulajdonítottam jelentőséget a társam szavainak a Zvezdán, a múltkori repülés alkalmával. Csakhogy azóta sokszor eszembe jutott ez az egész, és olyannyira nem hagyott nyugodni, hogy most, amikor újra felrepültünk az űrállomásra, elhatároztam, hogy lefuttatok néhány tesztet.
– És ezeket akadályozta meg Raudona?
– Igen. De ezt ne úgy képzeld el, hogy szóban utasított, pláne nem bizonyos mozdulatokkal akadályozott. Tehát nem nyúlt bele például a kijelzőbe, vagy ilyesmi. De az volt az érzésem, hogy valamiféle gondolatvezérlés útján minden tesztemet szándékosan félreviszi vagy egyenesen végtelen ciklusba tereli.
– Rákérdeztél nála ennek az okára?
– Nem.
– De miért nem, az ég szerelmére?
– Nem tudnám neked megmondani – bökte ki csüggedten Oleszja.
A lány olyan szárnyaszegetten ült a pamlagon, hogy Dariosz meg sem próbált előhozakodni azzal az ötletével, ami pedig újabban minden alkalommal erősen feltolult benne, amikor kettesben maradtak a lánnyal, és ami egy olyan közös tevékenységre utalt volna, amelyről a többiek azt hitték, ők ketten már rég túl vannak rajta.
