Szubotáj nagy nehezen meggyőzte Darioszt, hogy legalább egy pár perc erejéig vegye szemügyre a látványt, most tehát a Zvezda egyik ablakánál lebegtek, és bámulták az alattuk elterülő bolygót. Vagy legalábbis annak egy kis részletét.
– Milyen aprócska ez a Szigetvilág! – jegyezte meg a kormányzó. – Mégis mennyi ellenségeskedés, háború és gazemberség elfér rajta…
– És mennyi gyönyörűség, öröm és siker! – egészítette ki a tatár, majd Dariosz vállára tette a kezét: – Nem megyünk át a túloldalra? Ott is van elég látnivaló.
– Kihagynám. Nem vonz a fekete űr látványa.
– De hát a túloldalon a Tejútrendszert szemlélheted meg!
– Na ja. Egy sávban. De azonkívül mindenfelé csak a végtelen, éjfekete űr… Értsd már meg, Szubotáj, én iszonyodom a mélységes semmi látványától! Nevezheted fóbiának is, de próbáld elfogadni végre.
A tatár pilóta meghökkent:
– Hogy lehet valakinek iszonya attól a közegtől, amelyikben még sohasem járt?
– Néha elég csak a képzelet – magyarázta Dariosz. – Tudod, amikor gyerekkoromban olvastam az első űrsétáról, akkor teljesen beleéltem magam az űrhajós helyzetébe. Az ember kilép az űrhajóból, egy pillanattal később pedig már ott lebeg a semmiben, és szinte bárhová néz, csak a mélységes fekete űrt látja maga körül. A lábai alatt, a feje fölött… mindenhol! Hát, ha ez nem félelmetes, akkor semmi sem az. Én mindenesetre nagyon át tudtam ezt érezni kissrácként, és mondhatom, minden sejtem irtózott tőle.
Szubotáj halványan elmosolyodott:
– Furcsa elképzeléseid vannak erről az egészről. De úgy látom, hogy nagyon megragadt benned ez az olvasmányélmény.
– Meg bizony! – bólogatott Dariosz. – Olyannyira, hogy még a fickó nevére is emlékszem halványan. Valami Leonovnak hívták. Jól tudom?
– Jól tudod. Beszélgetésünk alanya Alekszej Leonov, a Szovjetunió Hőse, a légierő marsallja. Na de veled ellentétben ő nagyon is élvezte az űrsétát! Tudod, mit nyilatkozott utána? Szó szerint ezt: „A Földről az égboltot és a csillagokat felhőtlen éjszakán ragyogónak látjuk. Ez a ragyogás azonban össze sem hasonlítható azzal, amely a kozmoszban tárul elénk. A csillagos égboltnak még a fekete színe is rendkívüli, olyan, mint a sűrűn felvitt tus, és a csillagok olyan ragyogóak, mintha belülről Volta-ívvel megvilágított kristályok lennének. A Napra egy pillanatra sem tudunk ránézni. Olyan vakító, mintha villamos ívhegesztés lángjába tekintenénk… Földünk azonban csodálatosan szép, különösképpen a tengerek, az óceánok, az erdők hatalmas táblái, a hegycsúcsok és fehér hósapkáik. Azt hiszem, az egész világmindenségben nincs szebb bolygó a Földnél!”.
– Az igen! – ámult el Dariosz. – Tudsz még sok ilyet fejből?
– Lényegében csak ezt az egyet, úgyhogy nagyon beletrafáltál – nevetett fel a tatár. – Tudod, ez volt az első szöveg, amit kívülről meg kellett tanulni a kadétiskolában. Hát, jól megragadt a fejemben, az biztos. Azóta is el tudom mondani, még álmomból fölkeltve is. És ez a szöveg alaposan hozzájárult ahhoz, hogy már kisfiúként se legyen más vágyam, mint hogy egyszer én is Leonov űrhajós nyomdokaiba léphessek.
Hirtelen Oleszja hangja töltötte be a teret, ahogy a vezérlőpult mellől harsogta:
– Bocsánat, de véget kell vetnem az idillikus tereferének. Elkészültem.
Dariosz értetlenül fordult hátra, de ekkor a tatár megragadta, és már csak azt érezte, hogy odalebegnek a szőke és a vörös hajú lány közé.
– Most regisztrálunk téged a rendszerben – közölte Raudona.
– Hát ez meg mit jelent? – pislogott a kormányzó.
Szubotáj valahonnan előhúzott egy spatulaszerű készséget:
– Emlékszel még erre?
– Hát persze – bólintott az ausztrál. – Ez kellett ahhoz, hogy kihangosíthass az Arénában.
– Úgy van. De ez akkor, mivel Zvezda anyácskánk éppen hosszabb szabadságát töltötte, csak a Golub pár száz méteres körzetében működött. Ám ha most regisztrálunk téged, akkor a jövőben akár úgy is bájcseveghetünk, hogy te ülsz a hivatalodban, az ovális asztal mellett, én meg éppen az anagur pusztaságon nyargalok a kedvenc paripám hátán.
– Hát ez fantasztikus! – ámult el a kormányzó. – Soha nem hittem volna, hogy egyszer még mobiltelefonálhatok egy másik emberrel Evilágban. És mit kell csinálnom ehhez a regisztrációhoz?
Oleszja egy gombnyomással kiemelt a vezérlőpultból egy vékonyka állványt, amelynek a végén egy messzelátószerű alkalmatosság volt látható.
– Először is nézz bele ebbe a műszerbe – mondta a szőke lány biztatóan mosolyogva. – Nem kell félned, egyáltalán nem lesz kellemetlen, és csak néhány másodpercig fog tartani a retinavizsgálat. A többi teendőt pedig majd utána elmondom…
Közben Raudona és a tatár ellebegtek a vezérlőpult másik végéhez, hogy megejtsék a szükséges előkészületeket a Golub 1. üzembe helyezéséhez. Az Orel drónjának segítségével feltankolták Szubotáj vadászgépét addig a szintig, hogy biztonságosan le lehessen vinni a bolygó felszínére.
Mire ezzel végeztek, Zsatar főpap szórakoztató feljavítása is megtörtént. Hamarosan tehát mindannyian elfoglalták a helyüket az űrsiklóban, kivéve persze Szubotájt, aki az ő saját Golub madárkájának pilótaülésében ült, euforikusan boldog arccal.
A landolás a vezérsugár mentén eseménytelennek ígérkezett, ám mégis lezajlottak a visszaúton szokatlan jelenetek, és ezek mindegyike Zsatarhoz volt köthető.
A főpap ismét az Orel vezetőfülkéjében kapott helyet, Oleszja mellett. Tűzben égő tekintettel figyelte már a szétkapcsolódást is, és olyan áhítat volt jelen az arcán, amint a távolodó Zvezdát bámulta, hogy az leírhatatlan.
Hamarosan annyira eltávolodott egymástól a két objektum, hogy az űrállomás vakítóan fehér alakja szépen kirajzolódott az éjfekete háttér előtt. A Zvezda hosszú teste, illetve a két pár napelemtáblája szabályos kettős keresztként, méltóságteljesen távolodott a sötét űrben.
Zsatar egyszer csak lehunyta a jobb szemét, a másik elé pedig odaemelte a bal keze mutatóujját. Pont úgy nézett ki, mint az a festőművész, aki az ecsete nyelének segítségével megpróbálja felmérni a megörökítendő tárgy arányait. Amikor a főpap látómezejében a mutatóujja lefedte az űrállomás törzsét, Zsatar a másik keze középső és mutatóujját keresztben ráhelyezte a korábban felemelt bal mutatóujjára, és közben teátrálisan ismételgette:
– Engain… Ó, danarabyn Engain! Min Engain! Nie katonda i ogotoh de inné Engain!
Nem sokkal később Szubotáj szólt át a Golub 1. fedélzetéről:
– Mi a bánat ez a kántálás? Valaki lefordítaná? Még mindig nem beszélem a meori nyelvet.
Raudona készségesen a segítségére sietett, és hogy még csak véletlenül se legyen feltűnő a főpap számára, hogy most éppen az ő szavait fordítja, szerfölött közönyös hangon ismételte el:
– Isten… Ó, hatalmas isten. Én istenem. Te vagy az egyetlen igaz isten…
