Osmosis – 318. fejezet

A Régi Aréna küzdőterén nagy volt a sürgés-forgás. Oleszja már beszállt az űrsiklóba, és elfoglalta a helyét a vezetőülésben, most épp a navigációs rendszert ellenőrizte. Guzel és Raudona a rémült arcú főpapot támogatta fel a fedélzetre, utánuk pedig Baskír ballagott egykedvűen.

Kissé távolabb Szubotáj és a kormányzó álldogált, és ennek az volt a legfőbb oka, hogy Dariosz értetlenül forgatta a fejét:
– Hol van a barátod, Attila?

– Nem szándékozik velünk tartani – felelte a tatár. – Úgy tűnik, még mindig élénken él benne a nem tervszerű landolásunk emléke. Mindenesetre előre szólt, hogy ezt a kiruccanást ő most kihagyná.

– És Mario?

– Fogalmam sincs – vonta meg a vállát a tatár. – Azt hiszem, ma még nem is láttam.

– És Emma?

– Gondolod, hogy külön utakon járnak Marióval?

– Na de Nihuc sem jön? – kémlelte gondterhelten az árkádok alját a kormányzó.

Szubotáj halványan elmosolyodott:
– Nem jön. És mielőtt folytatnád a névsorolvasást, Uvon padrétól kezdve, Grobonir őrvezetőn át, a szigeted legutolsó nyomorult lakosáig, közlöm, hogy ennyien vagyunk, nem lesz több utas. Aki itt van, repül, aki meg nincs, az így járt.

Dariosz szája széle jól láthatóan megremegett, mire a tatár pilóta a vállára tette a kezét:
– Csak nem félsz? Pedig már repültél velem. És azt mesélted, hogy annak idején a Földön is. Nem is egyszer.

– Na ja! A levegőben! De nem egy űrállomásra!

– Hidd el nekem, hogy huszonharmadik századi technikával nem olyan nagy a különbség – biztatta Szubotáj, aztán finoman meg is taszajtotta: – Szedd a lábad, már csak ránk várnak odabenn!

A kormányzó még az ajtóból is visszafordult:
– Biztos, hogy nekem is muszáj oda felmennem?

– Egész biztos – közölte a tatár. – Úgyhogy ha kell, akkor ideszólítom Raudonát, és szégyenszemre ő fog ölbe kapni… Viselkedj már végre államférfiként, a Világügyelő Férfiú áldjon meg! Hát ha Oleszja ezt megtudja, sírva fog fakadni a szégyentől!

Ez végre hatott, úgyhogy alig egy perc múlva az Orel fölemelkedett a talajról, és egy szabályos ívet leírva elrepült dél felé, hogy rácsatlakozhasson a vezérsugárra.

Raudona – nem minden célzatosság nélkül – Zsatar főpapot ültette be a vezetőfülkébe Oleszja mellé, és amikor elérték a két és fél kilométeres magasságot, kedélyesen megszólalt:
– Na, hogy tetszik, bácsika? Nemigen láttál még ilyet, igaz-e?

Zsatar általában senki emberfiától nem vette jó néven, ha az illető elmulasztotta őt kegyelmes uramnak szólítani. Mindenféle vörös hajú vászoncselédektől meg aztán főleg nem tűrt volna el ilyesmit. A bácsikázásról nem is szólva! Odalenn, a felszínen ekkora arcátlanságért minimum kikötözés vagy korbácsolás járt volna.

Csakhogy most nem a felszínen tartózkodtak. És mivel Zsatar főpap még soha nem élhette át a repülés élményét, most megbűvölve bámult kifelé a szélvédőn, és még a száját is eltátotta. Mert hát nagyon más az, amikor az ember az Aréna lelátójáról szemléli, ahogy egy kerekek nélküli szekér aláereszkedik a felhőkből.

Rendben, már az sem mindennapi látvány, de hát olyasmit a madarak is tudnak, nemde? Nem az a nagy csoda. Ám amikor ugyanez az ember már a gépmadár belsejében csücsül, és onnan tekint alá a Szigetvilág lenyűgöző tájaira, az azért egészen más élmény.

Kicsivel hátrébb, az ablaktalan utastérben Dariosz valami elképesztően görcsösen szorongatta az ülése karfáit. Szubotáj persze észrevette ezt, és nem mulasztotta el az alkalmat, hogy megint csak froclizza egy kicsit a kormányzót:
– Ha így folytatod, akkor a Zvezdán le kell majd amputálnunk legalább hét vagy nyolc ujjadat, mert nem fogják kibírni, hogy ennyi ideig ne jusson beléjük vér.

– Mi van? – fordult oda Dariosz, aki időközben kövér izzadságcseppeket növesztett a homlokán.

– Lazulj már el, drága barátom! – biztatta a tatár. – Csak gondolj arra, hogy amikor a Golub madárkámmal jó alaposan megreptettelek, akkor nem volt semmi bajod. Komolyan mondom, csodálkozom rajtad.

– Az a légtérben történt – lihegte Dariosz.

– Na és? Gondolod, hogy onnan lezuhanni más lett volna, mint innen? Megsúgom neked, a végeredmény mindkét esetben ugyanaz.

– Akkor Aldeára mentünk, meg Neridea szigete fölé, nem egy űrállomásra – sorolta lihegve a célállomásokat az ausztrál, mire Szubotáj lemondóan legyintett egy nagyot.

A kormányzó most Guzelhez fordult, hátha egy androidtól több együttérzést kaphat, mint egy embertársától:
– Mikor érjük el a világűrt?

– Az még odébb van – közölte a Tanító. – A vezérsugárnak éppen az a lényege, hogy a lehető legkisebb energia befektetésével, egy viszonylag nagy sugarú spirál mentén haladunk fel az űrállomásig. A spirál sugara persze az utolsó szakaszon egyre csökken, míg végül bedokkolunk a Zvezdán. Úgy képzeld el ezt, mint amikor egy tengerjáró hajó megközelít egy kikötőt, és egy idő után a révkalauz átveszi az irányítást, utána…

Dariosz idegesen közbevágott:
– Nem biztos, hogy segít, ha ilyen tizenkilencedik századi példákkal állsz elő.

– Hát akkor mivel segítsek? – tárta szét a karjait Guzel. – Akarod, hogy megmutassam, mi történt az én evilági landolásom idején?

A fiatalabb Tanító választ sem várva kicsatolta magát az ülésből, és odalépdelt az Orel ajtajához.

– Itt álltam – nézett vissza a kormányzóra. – Kapaszkodtam merevül. Oleszja pedig azt üvöltötte: „Egy reményünk lehet, hogy hamarabb kifogy az üzemanyag, mint hogy összelapulunk a sziklákon ebben a méretes konzervdobozban. Ez esetben a robotpilóta üzemmód is leold, és valahogy megpróbálom vitorlázva letenni a gépet. Mindenesetre, ha van istened, imádkozz hozzá, hogy sikerüljön mindez. És közben készülj a kiugrásra. A megfelelő pillanatban ki fogom nyitni az ajtót, és ha üvöltök, akkor ugrasz, világos?”. És tudtam, hogy meg fogja csinálni. És meg is csinálta. Én pedig ugrottam, amikor azt parancsolta.

Dariosz ekkor már lehunyt szemmel ült a székében, és elmerült a legkülönösebb érzések kavalkádjában.

Egyrészt valahol mélyen örült neki, hogy voltaképpen ilyen történelmi visszatekintésben vehet részt, merthogy meggyőződése volt, hogy amit most hall, az egy olyan beszámoló, amely hamarosan belekerül Evilág közös emlékezetébe, vagy ha oda nem is, hát a legendáriumába mindenképpen.

Másrészt kifejezetten kedvérevaló volt Oleszja hajdani tevékenységéről, Evilágba érkezéséről és emberfeletti tetteiről ilyen módon is értesülni. Még nem tudta, miért olyan fontos ez számára, de nagy élmény volt hallani a szőke lány azon viaskodásáról szóló leírást, amely az északi sziklafalak elkerülését és az üzemanyagát vesztett űrsikló repülési képességeit festette le.

Nem utolsósorban pedig feléledt benne a vágy, hogy legyen neki valakije itt, Osmosisban. Aki betölti a Sztavrila után támadt űrt. Aki őt szereti a legjobban Evilágon. És most már egyre inkább kívánta, hogy Oleszja legyen az.

Hirtelen tágra nyílt a szeme, de nem tudta volna megmondani, hogy a mögötte ülő Baskír mióta masszírozza mindkét halántékát. Ám nem volt ideje semmin sem elmélkedni, mert ekkor Raudona átlépett a vezetőfülkéből az utastérbe, és bejelentette:
– Most álltunk pályára az űrben, perceken belül csatlakozunk a Zvezda űrállomáshoz.