Osmosis – 66. fejezet

A Második Esély nevezetű hajó befutott Osmosis kikötőjébe. Guzel meglehetősen értetlenül vette tudomásul, hogy minden gályarabot eloldoztak a kirakodás idejére, csakis őt nem. Kiáltozott is egy darabig a félszemű kapitány után, de aztán úgy döntött, nem ezen a ponton kell dűlőre vinnie a dolgot.

A berakodás is terv szerint haladt, nemsokára jellegzetes illatfelhő borította be a fedélközt. Citromot, fügét, sózott halat és savanyított élelmiszereket hordtak le a rabszolgák a hajó gyomrába, aztán elfoglalták helyüket az oldalsó üléseken, a fedélköz gyalult deszkapadjain.

Amikor a félszemű kapitány odaért Guzelék evezőjéhez, hogy leláncolja a baskír gályatársát, különös dologra lett figyelmes. A Királyrévnél felszedett idegen kihívóan nézett rá, és a fedélközben uralkodó félhomályban nem igazán lehetett eldönteni, hogy most éppen vigyorog vagy vicsorog. De aztán megszólalt, és szerfölött magabiztos hanghordozással a következőket mondta:
– Osmosis polgára vagyok. Szabad ember. Amit te most elkövetsz ellenem, azért a szigeten kivégeznek.

A félszemű kapitány felröhögött:
– Nagyon önérzetes vagy, de el kell keserítselek. Te magad ajánlkoztál fel, hogy segítesz a hajónknak minél gyorsabban szelni a habokat. Ugye, így volt? Azt mondtad, kitartóan tudsz evezni. Ugye, így volt? Cserébe azt kérted, tegyünk ki Osmosis kikötőjében. De azt nem mondtad meg, hogy mikor. Remélem, nem gondoltad komolyan, hogy egyetlen út során lerendezted a tartozásodat!

A meddő párbeszéd még eltartott egy darabig, a hajó pedig közben megindult észak felé, és hamarosan maga mögött hagyta Osmosis kikötőjét. A gályarabok teljes erőbedobással dolgoztak, főleg a baskír mellett ülő, mert neki momentán egyedül kellett a nagy evezőt kezelnie.

– Most még meggondolhatod magad – közölte a kapitánnyal Guzel, rendkívül szuggesztív modorban. – Ha nem szállsz magadba, nagyon csúnya vége lesz ennek a kalandnak.

A félszemű odalépdelt Guzelhez, megállt fölötte, megmarkolta a haját, és kegyetlen módon hátrahajtotta a fejét, csak hogy a szemébe nézhessen:
– Mit ugatsz, kutya? Inkább az evezéssel foglalkozz, különben sosem jár le a rabságod. Ezen a hajón én parancsolok. Én mondom meg, hogy…

A rosszarcú vén tengeri medve azért hallgatott el, mert ekkor a baskír összehúzta, ezáltal elvékonyította a csuklóját és a kézfejét, majd villámgyorsan kibújt a bilincsekből, aztán oldalra nyúlt, és meglehetősen könnyedén rántotta maga elé a félszeműt. Amikor már ott guggolt előtte a megdöbbent férfi, Guzel úgy fonta a nyakára az ujjait, hogy innentől kezdve csakis rajta múlt, hogy a kimeredt szemű kapitány mikor kaphat levegőt, és mikor nem. A szerencsétlen túsz ugyan rámarkolt a lázadó gályarab csuklóira, még a körmeit is belemélyesztette a bőrébe, de hasztalanul. Guzel vasmarokkal szorította.

– Mi volt a hajód előző neve? – érdeklődött a baskír, egészen békés hangon, mintha csak egy baráti összejövetelen lenne, de miután nem jött válasz, nagyon komoly fojtófogást alkalmazott a kapitány nyakán, közben pedig megválaszolta a saját kérdését:

– A hajó eredeti neve Hárpia. Ugye, így van? Az orzóktól vetted meg, és némileg átalakítottad. Ugye, így van? Ők pedig a norlingoktól rabolták el. Mindenesetre Kalrund fejedelem nyilvántartásában még mindig úgy szerepel, mint körözés alatt álló tengeri közlekedési eszköz. Tehát orgazda vagy. Ugye, így van?

Mivel Guzel megengedte, hogy némi levegőhöz juthasson, a félszemű rémülten hörögte:
– Ki vagy te? Valami gondolatolvasó sámán?

– Ugyan már! Hozzád nem kell gondolatolvasónak lenni. Annyira nyomasztja a lelkedet, amit elkövettél, hogy a bűneid szinte kiülnek a homlokodra.

A szomszédos gályarab rémülten bámulta a jelenetet, persze anélkül, hogy egy pillanatra is abbahagyta volna az evezést. Aztán csöndesen odaszólt a baskírnak:
– Te megőrültél. Hamarosan a halak fognak lakmározni a testedből.

– Ha befogod a szádat, és inkább elgondolkodsz, akár még jó döntést is hozhatsz – mutatott rá barátságosan Guzel. – A tényeket épp most soroltam fel, a kapitány pedig hallgatólagosan elismerte őket. Tehát tisztában vagy a helyzettel. Ennélfogva most dől el, hogy Osmosis bírósága előtt egy orgazda bűntársaként fogsz megjelenni, vagy szabad emberként. A törvény szerint ugyanis rablott hajón nem létezik rabszolga státusz. De ha hozzád közelebb áll a bűnpártolás, akkor csak csináld tovább. Én nem akarok helyetted dönteni. Ha egy másik hajó gyomrában akarod tölteni a hátralévő életedet, hát a szíved joga. Ez a gálya ugyanis e pillanattól már nem a kapitány tulajdona. Sőt nem is volt az soha.

Időközben a többi evezős körében is felütötte a fejét némi zúgolódás, hiszen egy részük észlelte, hogy mi folyik a Királyrévben felszedett új társuk környékén. De még ennél is lényegesebb volt, hogy a kapitány három fegyveres társa is megjelent a fedélközben, és kivont karddal csörtettek a működési rendellenesség helyszíne felé. Ám hamar megtorpantak, mert azt látták, hogy a túlvégen a félszemű áll, szorosan mögötte egy gályarabbal, és hogy ennek az illetőnek van-e valamilyen fegyvere, vagy mivel tartja sakkban a kapitányt, azt a félhomályban egyelőre nem tudták kivenni.

Közben Guzel egyre csak biztatta a félszeműt:
– Kezdj el beszélni hozzájuk.

– De hát mit mondjak nekik? – tanácstalankodott a túsz.

– Arra ne legyen gondod – súgta oda jóindulatúan a baskír. – Csak figyeld a gondolataidat, és ami megjelenik a fejedben, azt mondd ki jó hangosan.

A kapitány sóhajtott egyet, és néhány pillanatra még a szemét is lehunyta, annyira próbált befelé összpontosítani. Kisvártatva pedig megköszörülte a torkát, és dörgő hangon odakiáltott a társainak:
– Ne gyertek közelebb! Hallgassatok végig, mert fontos dolgot fogok veletek közölni! És eresszétek le kivont kardotokat, mielőtt kárt tennétek valakiben!

A három martalóc egy darabig értetlenül toporgott a fedélköz túlsó végében. Mi a fenének csitítja őket ez a félkegyelmű kapitány? Nem látja, hogy ez egy lázadás? Egy pillanat alatt rendet tudnának csinálni, ráadásul a törvény is az ő oldalukon áll! Erre azt kiabálja, hogy eresszék le a kardjukat?

Ám ez az értetlenkedés hamar átcsapott valami meghatározhatatlan félelembe, mert ahogy a kapitány mögött álló gályarab arcára néztek, elbizonytalanította őket a férfi tekintetéből áradó elszántság, sőt, mintha még világított is volna a szeme a félhomályban.

– Ez a hajó egy rablott holmi! – folytatta a kapitány, még mindig dörgő hangon, mint valami harsány beismerő vallomást. – Három esztendővel ezelőtt vásároltam meg az orzóktól, akik a jogos tulajdonosától, egy norling kereskedőtől rabolták el. Ezt a gályát Osmosisban jegyeztettem be, és mivel Osmosis törvényei szerint rablott hajón nem létezhet rabszolga státusz, így akik jelenleg a fedélközben tartózkodnak, mindannyian szabad emberek.

Erre már általános lett a felzúdulás a gályarabok körében, főleg azután, hogy Guzel lecsatolta a kulcsokat a kapitány övéről, és odadobta a hozzá legközelebb ülő sorstársának, hogy kezdjék meg a saját felszabadításukat.

– Most visszafordulunk Osmosis kikötője felé! – harsogta a kapitány. – Én feladom magamat a hatóságok előtt, és kész vagyok elviselni azt a büntetést, amelyet a bíróság kiszab rám. Az új barátom, aki itt áll mögöttem, megígérte, hogy tanúskodni fog az érdekemben, és az önkéntes vallomásom is mellettem szól majd.

Ahogy egyre több gályarab szabadult meg a bilincseitől, úgy nőtt a Guzel körül állók tömege. Közben a fedélzeten is észlelték, hogy gyakorlatilag nem halad a hajó, megszűnt az evezés, és sorra érkeztek a tat felőli lépcsőlejáraton az elszánt fegyveresek, hogy rendet tegyenek a rabszolgák között, de végül mind a kilencen leeresztett karddal voltak kénytelenek meghallgatni a kapitány parancsát:

– Mindannyiótokat arra szólítalak fel, hogy ne álljatok egy orgazda pártjára, mert ez semmi jót nem jelenthet a tárgyaláson. Ti mind jóhiszeműen cselekedtetek, amikor a szolgálatomba álltatok, és nem tudhattatok semmit a hajó múltjáról. Aki most meggondolatlanul mellém áll, vagy az evezősök ellen fordul, netán az utunk folytatását erőlteti észak felé, az végérvényesen a bűn mellett kötelezi el magát, és többé semmi esélye nem lesz Osmosis bírósága előtt.

Súlyos csönd támadt a fedélközben, de aztán hamar véget ért ez az állapot. A fegyveresek megadóan visszavonulót fújtak, és egymás után lépdeltek fel a fedélzetre vezető lépcsőn. A gályarabok viszont diadalmas kurjongatással fogadták a fejleményeket, majd visszaültek a helyükre, és immár bilincsek nélkül, de valami hihetetlen elánnal kezdtek evezni Osmosis kikötője felé.

A kapitány, mintha rossz álomból ébredt volna, sűrűn pislogva fordult Guzel felé:
– Hát ezt meg hogy csináltad? Hogy vettél rá erre az egészre engem? Biztos, hogy valami vajákos ember lehetsz… Te pokolfajzat!… Mit tettél velem, te ördögfattya?… Elintéztél egy életre, te rohadék sátáni szörnyeteg!

– Csak nyugalom – ölelte át barátságosan a félszemű fickó vállát Guzel. – Amit ígértem, megtartom. Ott leszek veled a bírósági tárgyaláson.