Anna és Gergő között ezután hosszú-hosszú ideig nem került szóba a polgármesterjelöltség kérdése. Még az októberi önkormányzati választás napján sem, pedig természetesen mind a ketten elmentek szavazni, ahogy az egy öntudatos állampolgárhoz illik. Aznap este együtt figyelték az eredményeket, és megnyugodva konstatálták, hogy az eddigi polgármester újabb öt évre szóló felhatalmazást kapott a lakosságtól. De még ekkor sem kerültek szóba semmiféle lokálpatrióta egyesületek, visszalépések és betört ablakok.
Hanem két és fél hónappal később, a szenteste délutánján már más volt a helyzet. Az Almási–ház nappalijában, családi körben, az estebéd elköltése közben szóba került Gergő jelöltsége.
– Igazad volt, Ákos – szólt a középső Almási fiú a bátyjához. – Kár volt megmártóznom a politikában, most már én is tudom.
– Lehet, hogy igazam volt, de biztosan nem abban a hangnemben kellett volna közölnöm, amilyenben tettem – felelte Ákos, majd magyarázatként hozzáfűzte: – Talán ha személyesen tárgyalunk, másképp alakul a beszélgetésünk, de telefonban túlságosan hevesen szerettem volna érzékeltetni veled, hogy szerintem ingoványos útra léptél, és ez bizony bántó lehetett.
– Fátylat rá – legyintett engedékenyen Gergő. – Túl vagyok rajta, visszacsinálni már nem lehet, inkább le kell vonnom a következtetéseket a történtekből.
– Szerintem azt már megtetted – szólt közbe Anna.
– Aztán mik volnának azok a következtetések? – kérdezte őszinte érdeklődéssel a családfő.
– Először is elhatároztam, hogy legközelebb, ha fontos döntés előtt állok, sokkal hamarabb kikérem a szeretteim véleményét, lehetőleg még a döntés előtt – kezdte sorolni Gergő, ám Ákos csodálkozva közbeszólt:
– De hiszen engem azelőtt kérdeztél meg, mielőtt rábólintottál volna a felkérésre!
– Ez igaz – ismerte el Gergő –, de például Imre atyával is jóval hamarabb kellett volna konzultálnom. Akkor talán elgondolkodtam volna, hogy vajon miért nem járult hozzá az aláírásával a jelöltségemhez. – Az Almási fiú ezen a ponton a kedvesére pillantott: – Arról nem is beszélve, hogy leghamarabb Annával kellett volna beszélnem, már csak azért is, mert ő aztán igazán sokat tudott annak a férfinak a viselt dolgairól, aki végül megfűzött, hogy legyek polgármesterjelölt.
– Ha tényleg ezt a következtetést vontad le, akkor szép, hosszú, békés együttélés vár ránk – mosolyodott el a menyasszonya.
Gergő viszonozta a mosolyt, aztán így folytatta:
– Azt pedig már hangsúlyoznom sem kell, mennyire világossá vált előttem, micsoda szennyes műfaj a politika, úgyhogy soha többé nem szándékozom megmártózni benne, akármilyen egyesülettől vagy pláne párttól érkezzen is a felkérés.
– Igazad van – bólintott Ákos. – Az ember anélkül is a hasznára lehet a szűkebb vagy tágabb közösségének, hogy belépne bármiféle szervezetbe.
– Na és milyen volt, amikor bejelentetted a visszalépésedet? – faggatta Gergőt Dóri.
– Úgy van, meséld el azt is – csatlakoztak az ikrek. – Mit szóltak hozzá az emberek? Mert apa azt mondta, ez pont egy lakossági fórumon történt, ahol ott volt a fél Mátraszederkény…
Mi tagadás, Gergő egyre kínosabbnak érezte a helyzetet, és szerette volna, ha végre más témára terelődik a szó. Nos, a következő percben máris felujjonghatott magában: „Minden kívánságom így teljesüljön!” Történt ugyanis, hogy Magdi, a kismama bukkant elő a hálószobából, karján az Almási család legifjabb sarjával, a tíz hónapos Bencével.
– Felébredt a kis trónörökös – közölte a családdal, mire persze mindenki feléjük fordult, boldog mosollyal szemlélve az ásítozó apróságot.
– Éljen a legifjabb Almási! – kiáltott fel megkönnyebbülten Gergő. – Meglátjátok, egyszer még színész lesz ebből a gyerekből, esetleg zenész, mindenesetre ritka jó ütemérzékkel lépett be a családi beszélgetésbe.
Gergő olyannyira fellelkesült, hogy aztán fölpattant a helyéről, odaszaladt a legifjabb Almásihoz, és szeretetteljesen megsimogatta az arcát:
– Jól bánnak veled? Mondd csak, öcskös, adnak neked rendesen enni? Kicserélik időben a pelenkádat? – sorolta a kérdéseit, mire Magdi, a gyanútlan anyuka, aki nem szokott hozzá Gergő furcsa humorához, először megrökönyödött, de aztán együtt nevetett a többiekkel.
Mindazonáltal Anna és Gergő egyáltalán nem úszta meg a további kérdezősködést. Sőt, most következett a java. Az ikrek ugyanis leginkább a tégladobálás részleteire voltak kíváncsiak.
– Nem volt annyira vészes a dolog – próbálta elvenni a történet élét Anna, de Hugi nyomban sajnálkozni kezdett:
– Szegénykém! És pont a leánykérés napján!
– Mi az, hogy napján? – hördült fel Gergő. – Öt perc nem telt el a lánykéréstől, már repült az első féltégla – tájékoztatta az ikreket, aztán újra viccelődni kezdett: – Éppenséggel vehettem volna figyelmeztetésnek is a sorstól, nem igaz?
– Majd adok én neked figyelmeztetést! – reagált az incselkedésre Anna.
– Micsoda aljas emberek vannak! – csóválta a fejét Hugi. – Hogy képes valaki ilyet tenni egy lánykérés kellős közepén?
– Huszár nem tudta, hogy mi folyik odabenn, a házban – pontosított Gergő. – Miután véget ért a lakossági fórum, borba próbálta fojtani a csalódottságát. De nem sikerült neki, mert minél több bort ivott, annál csalódottabb lett. Végül aztán annyira fortyogott benne a bosszúvágy, hogy elhatározta, meg fog leckéztetni azért, amiért visszaléptem a választástól.
– Még szerencse, hogy nem támadott rád – vélekedett Öcsi.
– Éppenséggel az is lehet, hogy az volt a terve – vonogatta a vállát Gergő. – Tudja az ördög, hogy mit akart eredetileg. Lehet, hogy fel akart pofozni. Csak aztán belebotlott az udvaron a téglarakásba, és akkor támadt az ötlete, hogy nyáriasítja a Kincses-ház ablakait.
– Szó ami szó, először elég félelmetes volt az élmény – vette át a szót Anna. – Pedig én a vendéglátásban dolgozom, úgyhogy láttam már olyat, amikor egyszer csak elrepül egy söröskorsó. De az mégis más. Ott vannak bizonyos előzmények. Veszekedés, kiabálás, miegymás. Amitől tudja az ember, hogy no, itt aztán tettlegességre is sor kerülhet. A mi esetünk teljesen más volt. Az ember csak ül az asztalnál, és egyszer csak repkednek körülötte az üvegszilánkok.
– Jóságos ég! – hüledezett Hugi. – Mit lehet ilyenkor csinálni?
– Én speciel az asztal alá bújtam – vallotta be mosolyogva Anna.
Almásiék kisebbik lánya sokadjára is visszatért kedvenc témájához:
– Micsoda elkeserítő dolog egy leánykérés napján a konyhaasztal alatt kucorogni!
Ákos most már rászólt a húgára:
– Ha ők egyáltalán nem látják tragikusnak a dolgot, akkor te miért próbálod mindenáron beléjük sulykolni, hogy de igenis az? Szerintem Anna hozzáállása nagyon is tiszteletreméltó. Nem egy lányt ismerek, aki azóta is azon hisztizne, hogy jaj, mi történt a leánykérés napján…
Gergő hálás volt bátyja szavaiért, és büszkén feszített jövendőbelije mellett.
– Én is úgy látom, hogy te sokkal tragikusabban fogod fel, mint mi – vigasztalta Hugit. – De gondolj csak bele, az elmúlt percekben is milyen jókat nevettünk az egészen! Hát akkor öreg korunkra, amikor végképp megszelídül az élmény, még szórakoztatóbbnak fogjuk találni. És mi aztán elmondhatjuk magunkról, hogy a lánykérés igencsak emlékezetesre sikerült, és soha nem fogjuk elfelejteni azt az estét – zárta a mondandóját nevetve Gergő.
