Anna számára még nem értek véget aznap estére a meglepetések, bár erről a fiatal lány egyelőre mit sem tudott. Vidáman csacsogott az úton hazafelé, Gergő kezét fogva:
– Látnod kellett volna Huszár arcát, amikor kifelé jött a művelődési házból. Azt hittem, nyomban megpukkad a méregtől. Így még senki sem bánt el vele az utóbbi időben, de tán soha.
Az Almási fiú kevéssé volt lelkes:
– Én valahogy nem érzem jól magam ettől az egésztől.
– Jaj, ugyan már! Csak azt kapta Huszár, amit megérdemelt.
– Az lehet. De mégsem szeretem az ilyen helyzeteket.
– Nem te idézted elő ezt a helyzetet, hanem a drágalátos lokálpatrióta úr folyamatos hazudozása – mutatott rá Anna. – Most legalább nyugta lesz tőle a falunak, ráadásul nem is négy, hanem öt évre. Már ha egyáltalán eszébe jut még valaha a választással meg a polgármesterséggel foglalkozni.
Gergő belenyugodott a történtekbe, és megpróbálta elterelni a gondolatait. Ez nem ütközött különösebb nehézségbe, mert a másik téma, ami jelenleg foglalkoztatta, sokkal szívderítőbb volt számára. Kissé izgult is miatta, és már alig várta, hogy kiderüljön, mit szól a kedvese a meglepetéshez.
Anna le akart fordulni az egyik utcasarkon, de Gergő megszorította a kezét:
– Hozzánk megyünk – jelentette ki ellentmondást nem tűrően. – Meghívlak vacsorára.
A lány fürkészni kezdte Gergő arcát, s most először találta úgy, hogy a fiú eléggé titokzatosan viselkedik.
– No mi az? Megünnepeljük, hogy nem leszel polgármester? – csipkelődött vele, de Gergő csak elmosolyodott, nem válaszolt semmit. Legközelebb csak akkor szólalt meg, amikor hazaértek:
– Menj, moss kezet, én pedig addig előkészítem a dolgokat – intett Annának, aki szófogadóan el is indult a fürdőszoba irányába. Az Almási fiú pedig a konyhába sietett, és elővette az ételt a sütőből. Aztán meggyújtott egy gyertyát az asztalon, és kinyitott egy üveg jóféle bort is.
– Hű, a mindenit! – szakadt ki Annából a kiáltás, amikor meglátta a díszes terítéket. – Mondom én, hogy ünneplünk valamit! Csak tudnám, hogy mit… Nyilván nem azt, hogy visszaléptél, annak nem kerítenél ekkora feneket… – gondolkodott hangosan. – Netán évfordulónk lenne? Én meg elfeledkeztem róla…? Na nem, ilyesmit a fiúk szoktak csinálni, nem a lányok…
Gergő kifejezetten élvezte, hogy a lány egyelőre sötétben tapogatózik:
– Kérlek, foglalj helyet, költsük el békességben ezt a szolid kis vacsorát.
– Ez neked szolid kis vacsora? Magam sem tudnék ilyet prezentálni – hízelgett Anna, s egyre jobban kezdte furdalni az oldalát a kíváncsiság.
Később, a vacsora vége felé Gergő öntött a borból, és csöndesen megjegyezte:
– Azóta nem ittam alkoholt, hogy téged megismertelek.
Anna mélyen belenézett a fiú szemébe, és így szólt:
– Egy ilyen vacsorához nagyon is dukál egy jóféle pohár bor. Különben is, én bízom benned, és…
– Az jó, mert én is bízom benned – vágott közbe gyorsan Gergő. – Sőt, az utóbbi időben egyre többet gondolkodom azon, hogy még soha, senkiben nem bíztam ennyire, és soha, senkit nem szerettem ennyire.
Az Almási fiú most felemelkedett a székéről, belenyúlt a zsebébe, ahonnan egy apró kis doboz került elő.
– Márpedig, ha így érez az ember – folytatta komoly arccal –, akkor arra vágyik, hogy a szeretett lény kísérje el őt az egész életútján.
Odalépett a lány elé, és féltérdre ereszkedett, miközben átnyújtotta a csinos kis dobozkát. Megvárta, míg a kedvese kinyitja, aztán megkérdezte:
– Leszel a feleségem?
Annát teljesen váratlanul érte a leánykérés.
– Nahát, ezt nem hittem volna! A kisagyamban sem fordult meg, hogy ezért főzted ezt a finom vacsorát. Meg hogy ezért hívtál el, és ezért titokzatoskodtál – sorolta lelkes mosollyal, de aztán nem húzta tovább az időt, boldogan igent mondott az Almási fiúnak.
A boldogság ezzel immár Gergőre is átragadt. Egyúttal nagy kő is leesett a szívéről. Tartott tőle ugyanis, hogy kikosarazzák, vagy ha nem is, hát akkor Anna valamilyen feltételt fog támasztani, mielőtt igent mondana neki.
– Most már koccinthatunk ezzel a jóféle borocskával – nyitotta ki Gergő a palackot. – Képzeld, be kellett mennem Egerbe, hogy megvegyem.
– Hogyhogy? – csodálkozott el Anna. – Ebben a faluban minden második portán tudnál venni házibort.
– Az lehet – ismerte el Gergő –, de mi van akkor, ha rákérdeznek, hogy milyen alkalomra kell? Hiszen tudják, hogy absztinens vagyok. Már csak az hiányzott volna nekem, hogy elkezdjenek kombinálni az emberek: „no lám, az egyik jelölt már előre iszik a medve bőrére”. Arról nem is beszélve, hogy ha valaki megsejtette volna, hogy leánykérés alkalmából használtatik fel a hegy leve, akkor a pletyka biztosan a te füledbe is eljut előbb-utóbb, és akkor fuccs a meglepetésnek.
Anna jóízűen felkacagott:
– Tudod, hosszú hetek óta most először gondolom úgy, hogy mégiscsak alkalmas lettél volna politikusnak. Egyszerűen lenyűgöző, ahogy előkészítetted ezt a mai estét, a terved minden részletét kidolgozva, minden eshetőséget számba véve. És ezt még véletlenül sem hízelgésből mondom, tényleg imponál, ahogy…
Már sosem derül ki, milyen hosszan zengedezte volna Anna a kedveséről szóló dicshimnuszt. Egy biztos, Gergő bármeddig elhallgatta volna. Csakhogy mind Anna szavainak, mind az idillikus hangulatnak egyszeriben véget vetett egy igencsak disszonáns zaj. A nagyszoba felől éktelen üvegcsörömpölés hallatszott, és ez pillanatok alatt a fiatalok ajkára forrasztotta a szót és a mosolyt egyaránt.
Gergő eszmélt hamarabb, felpattant a helyéről, és besietett a nagyszobába. Közben egy pillanatra még az is megfordult a fejében: tán csak nem betörők tevékenykednek a házban? Aztán némileg megnyugodva konstatálta, hogy senki idegen nincs jelen a helyiségben, az ablaküveg tört ki, valószínűleg azért, mert a huzat bevágta az ablaktáblákat. Legalábbis ez volt Gergő első teóriája, de a következő másodpercben már azon morfondírozott, ugyan miért is hagyta volna nyitva az ablakokat, amikor elindult a művelődési házba? Márpedig csukott ablak üvegét ritkán szokta kitörni a huzat…
Amikor ideért a gondolatmenetben, fényes egyértelműséggel kiderült, hogy csöppet sem a huzat keresendő gyanúsítottként a történtek mögött. Ezúttal ugyanis a konyhából hallatszott éktelen üvegcsörömpölés.
Gergő kirohant, és a kedvesét az asztal alatt fekve találta. Levetette magát Anna mellé, és riadtan kérdezte:
– Nem esett bajod?
A lány a fejét csóválta, és közben vadul mutogatott valami felé, ami távolabb hevert, a konyha kövén. Egy jókora féltégla volt az a valami.
Ebben a pillanatban a kisszoba felől is üvegcsörömpölés hallatszott. Néhány másodperccel utána pedig újabb féltégla landolt a két fiatal mellett, a konyha kövezetén – immár a konyhaablak másik szárnyát is betörték. A padlót eddigre teljesen elborították az üvegszilánkok.
Nyilvánvaló volt tehát, hogy valaki – vagy valakik – szánt szándékkal randalíroznak kinn a kertben, és céltáblájuknak tekintik a Kincses-ház valamennyi ablakát. De ki tudhatja, hogy csak az ablakokat-e?
Gergőnek vadul cikáztak a gondolatai, s próbálta kitalálni, kik lehetnek az elkövetők. A szomszédai jutottak eszébe elsőként, bár az egyelőre nem volt világos előtte, mi okból vetemedtek volna Rohoncziék ilyesmire, hiszen mostanában semmiféle konfliktus nem volt közöttük.
Mindenesetre Gergő úgy döntött, elkúszik a telefonjáért, és felhívja a körzeti megbízottat.
