Amikor végre sor került az Anna és Gergő közti beszélgetésre, a lány egy kérdéssel kezdte mondandóját:
– Mondd csak, mikor hallottál először a lokálpatrióta egyesületről?
Gergő értetlenül pislogott:
– Amikor Huszár megkeresett, hogy legyek a jelöltjük – válaszolta rövid töprengés után.
– Tehát néhány hete, igaz? – pontosított Anna.
– Úgy van – bólintott Gergő.
– És nem találod furcsának ezt a dolgot? Már úgy értem, évek óta itt élsz Mátraszederkényben, de idáig sejtelmed sem volt róla, hogy működik a faluban egy Mátraszederkényi Lokálpatrióta Egyesület… Szederkény nem egy metropolisz. Hogyan lehetséges az, hogy sosem hallottál a lokálpatriótáiról?
Gergő egyelőre nem kívánt válaszolni a kérdésekre, csak egyre sötétebb tekintettel nézett a kedvesére, de Anna nem zavartatta magát, tovább folytatta a meggyőzést, s ezúttal egy könyvet emelt le a polcról:
– Nem szeretném, ha elfogultnak tartanál, ezért az értelmező szótárt hívtam segítségül. A lokálpatrióta címszónál ez olvasható benne: „A lokálpatrióta nem csupán büszke szűkebb pátriájára és az általa képviselt szellemi és anyagi javakra, hanem a régi értékek megőrzését, az újabbak teremtését is igyekszik előmozdítani, és fontosságban a helyi sajátosságokat a regionális vagy globális értékek fölé helyezi”… Nos – csukta össze a könyvet Anna –, miféle lokálpatrióta egyesület az, amelyiknek a ténykedését hosszú évek alatt sem lehet észrevenni? Hogyan küzdenek a régi értékek megőrzéséért? Miként akarják előmozdítani az újabbak megteremtését?
Gergőnek most már kedve sem volt válaszolni. Igen baljós gondolatok cikáztak éppen a fejében.
Sebaj, Anna készséggel megválaszolta a saját maga által feltett kérdéseket:
– Megmondom én neked, mi ez a Mátraszederkényi Lokálpatrióta Egyesület. Egy nagy humbug. Egy ócska szemfényvesztés. Egy Huszár Gábor által összetákolt biznisz-egylet, amelyik érdekes módon mindig csak választások környékén bújik elő a föld alól, egyebekben azonban hírüket sem lehet hallani.
Gergő most már legszívesebben a falba verte volna a fejét. Hogyan volt képes ekkora ostobaságot elkövetni? Bedőlt az egyesület nevének, és elhitte, hogy tényleg azt takarja a tevékenysége, amiről a neve szól. De ha például Anna rákérdezne, tudja-e egyáltalán, kik az egyesület tagjai, akkor Huszáron kívül legfeljebb azt a kövérkés asszonyt lenne képes megemlíteni, aki a múltkor átadta neki az aláírásgyűjtő íveket.
Nem merülhetett bele a csöndes önostorozásba, mert Annának még bőséggel volt mondandója. Olyan történetekkel állt elő Huszár Gáborról, amelyek nyomán korántsem egy Grál-lovag jellemrajza bontakozott ki az egyszemélyes hallgatóság előtt. Végül pedig megosztotta Gergővel azt a feltételezést, amely már nem volt újdonság az Almási fiú számára sem:
– Tudod, miért kért fel téged polgármesterjelöltnek ez a Huszár? Mert ő már sokszorosan leszerepelt a választásokon. Négy éve is, nyolc éve is, tizenkét éve is. Direkt utánanéztem az interneten: minden egyes választáson kevesebb szavazatot kapott, mint korábban. Egyre kevesebb embert sikerült megvezetnie. A Huszár Gábor név már egyáltalán nem csengett jól a választók körében. Ekkor jöttél a képbe te. Gondolom, amikor Huszár meghallott szónokolni, kigyúlt a fény az agyában, és megszületett a nagy ötlet: téged fog maga előtt tolni, veled próbál meg nyerni a választáson. Látta, hogy kellően fiatal és kellően népszerű vagy. De ami a legfontosabb volt számára, hogy kellően naiv és befolyásolható is. És tudod, mit mondok neked? Szerintem mindvégig tudta, hogy a jelenlegi polgármester is indulni fog a választáson. De biztos volt benne, hogy ha nem hazudja neked az ellenkezőjét, akkor eszed ágában sem lesz indulni, meg aláírásokat gyűjtögetni.
Gergő úgy érezte, egyre inkább időszerű lenne elbeszélgetni ezzel a Huszárral, bár azt is tudta, hogy aznap már nem lesz erre lehetősége.
Talán jobb lesz aludni egyet a dologra, legalább nem fogok felindultan nekiesni – gondolta magában. – Különben is, lehet, hogy Annának sok mindenben igaza van, de úgy korrekt, ha meghallgattatik a másik fél is.
Amikor másnap ott állt Huszárék kapujában, elismerő pillantást vetett a tuják mögött megbúvó házra.
Takaros kis vityilló – gondolta magában. – Nem hivalkodó, nem kivagyi, mégis látszik rajta, hogy a tulajdonosának van mit aprítani a tejbe.
Huszár Gábor szívélyes mosollyal invitálta be a portára. Útjuk a házig szépen gondozott virágágyások és egy nem túl nagy fürdőmedence mellett vezetett el. Később a ház belseje is arról árulkodott az Almási fiú számára, hogy Huszárnak kifinomult az ízlése, és valóban nincsenek anyagi gondjai.
A házigazda észrevette vendége elismerő pillantásait, s talán kitalálta a gondolatait, amikor így szólt:
– Mint láthatod, kedves öcsém, nem egy megélhetési politikus otthonában jársz. Azt hiszem, szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy ha nem foglalkoznék közügyekkel, akkor sem kopna fel az állam.
Az utolsó mondat logikai összefüggései nem egészen voltak világosak Gergő előtt, de úgy döntött, nem kérdez rá a dologra, mert nem akart egyből fejest ugrani a téma közepébe. Inkább a lokálpatrióta egyesület ügyében kezdett tapogatózni:
– Jó lenne tudnom, hogy a választáson engem indító társadalmi szervezet végül is mivel foglalkozik – magyarázta. – A polgármesterjelöltek vitáján biztosan kapok majd erre vonatkozó kérdéseket, és nem szeretném blamálni magam, hogy fogalmam sincs a saját hátteremről.
– Ez csak természetes – mosolygott joviálisan Huszár, miközben hellyel kínálta a vendéget. – Nos, gondolom, jártál már a Béke téren és az Emlékezet parkjában. Egyesületünk gondozza ott a növényeket, a sétányokat, a kopjafákat, egyszóval mindent.
„Eddig nem nagy valami” – gondolta magában Gergő. – „Pár virágágyás meg két kopjafa. Egyáltalán mit kell egy kopjafán gondozni? Azt nem szükséges minden tavasszal megmetszeni, mint egy gyümölcsfát.”
– De a Mátraszederkényi Lokálpatrióta Egyesületnek ezen kívül is számtalan projektje van… – folytatta a házigazda, és Gergő a „projekt” mellett fültanúja lehetett szinte az összes kifejezésnek, amiket szívből utált, és amiket egytől–egyig semmitmondónak értékelt. Konkrétumot viszont még véletlenül sem hallott, s ezt a tényt jól elraktározta a memóriájában.
– Térjünk most át egy olyan témára, ami engem sokkal jobban foglalkoztat – javasolta. – Mi a helyzet a jelenlegi polgármesterrel? Maga mikor tudta meg, hogy mégis megméreti magát újra a választáson?
Huszár hátradőlt a foteljében, negédes mosolyt erőltetett magára, karjait összefonta a mellkasán, majd a távolba meredve így szólt:
– Bizonyára hallottad már azt a mondást, hogy a politika a hazugságok művészete. Ezt most nyilván a rád oly jellemző ifjonti hévvel kérnéd ki magadnak, de a tétel ettől még igaz marad. Mert mit is tehettem volna annak érdekében, hogy ne másítsd meg a szándékodat, és vesd bele magad a megmérettetésbe? Mondtam volna meg az igazat? Hívtalak volna fel, hogy „képzeld, öcsémuram, most tudtam meg, hogy a polgármesterünknek eszében sincs felhagyni a politikával”? Nyilvánvaló volt számomra, hogy akkor át sem vennéd az aláírásgyűjtő íveket, nyomban visszalépnél. És akkor veszendőbe menne a rengeteg igyekezet, energia, a jobbító szándék, amit a Mátraszederkényi Lokálpatrióta Egyesület valaha a zászlajára tűzött…
Gergő – hallgatván eme képzavaros szavak áradatát – úgy érezte, egyre jobban zsong a feje, és legszívesebben fejest ugrana Huszár Gábor nem túl nagy, de annál ízlésesebb fürdőmedencéjébe…
