A beszélgetés ezen pontján Almási Károly felemelte a kezét, és máris a fiába fojtotta a szót:
– Tájékoztatlak, hogy semmiféle dicshimnusz befogadására nem vagyok felkészülve. Ha jól tudom, ez itt egy üzleti tárgyalás, maradjunk tehát a szikár gazdasági adatoknál.
Ákos próbált nyugodt és tárgyilagos maradni:
– Azt azért beláthatod, apa, hogy egy könyvkiadó esetében nem különülnek el élesen a gazdasági és az intellektuális vagy akár emocionális szempontok.
– Ez tény, de egy gazdasági társaság esetében mégiscsak a gazdasági szempontok a legfontosabbak – vélekedett a családfő. – Ha jól tudom, a cégünket Almási és Társa Betéti Társaságnak nevezik, nem pedig Almási és Társa Intellektuális Társaságnak.
– A gazdaság soha nem önmagáért való. Nagyon sokszor szolgál például intellektuális célokat – felelte csöndesen Ákos.
A vita ezen pontján Julika dugta be a fejét az ajtón:
– Hoztam egy kis aprósüteményt. Zavarhatok?
– Jaj, szívem, ilyenkor nekem már süteménymérgezésem van – fanyalgott a hitvese. – Ennyi év után ezt már igazán tudhatnád.
Ákos azonban örömmel fogadta az édesanyját, mert most elsősorban szövetségest látott a személyében.
– Gyere csak be nyugodtan, anya, és foglalj helyet. Bizonyára téged is érdekelni fog, milyen érdekes beszélgetés van kibontakozóban köztünk.
Julika elmosolyodott. Úgy érezte, pszichológus fia nyomban átlátta, hogy a sütemény kínálgatása csupán ürügy volt számára, és igenis nagyon érdekelte, mi az a nagyívű új terv, amiről Ákos már annyi célzást tett az elmúlt napok során.
Nos, elsőszülött fia röviden összefoglalta, miben áll az ötletének lényege, mire Julika nyomban lelkendezni kezdett:
– Ez igazán remek elgondolás – ragyogott fel a szeme. – És akármelyik oldalról vizsgálom is a tervet, nem találok benne hibát vagy buktatót.
– Szerintem pedig egyszerű árukapcsolás – legyintett bosszúsan a családfő. – Az ilyesféle huncutságok mindig megbosszulják magukat.
– Miféle huncutságra célzol? – képedt el Ákos.
– Nézd, nagyfiam! Semmi különbséget nem látok aközött, hogy az én kisregényemet csapod hozzá a könyvedhez, vagy mondjuk egy csomag rágógumit. Sőt, ezen az elven egy új pelenka mintadarabját is hozzácelofánozhatod a kötethez, ha sikerül megegyezned a gyártóval. A lényeg ugyanaz: etikátlan árukapcsolás. A vevő a te könyvedre kíváncsi, és nem érdekli sem pelenka, sem rágógumi, főleg nem Almási Károly jelenleg még nem is létező kisregénye.
Ákos nagyot sóhajtott:
– Nézd, apa, én mindig is szerettem a hasonlataidat, mert legtöbbször telibe találtak. Iskolás koromban számtalan dolog megértése kapcsolódott a te érzékletes hasonlataidhoz. De most azt mondom, alaposan mellétrafáltál. Sőt, inkább túloztál, és abszolút nem egymáshoz illő dolgokat próbáltál egybecsomagolni. Nehogy már mindenféle rágógumikat, pláne pelenkákat hasonlíts össze szellemi alkotásokkal! Soha nem hallottál még olyasmiről, hogy két regényt jelentetnek meg egy kötetben? Csak azt ne mondd, hogy az ilyesmit én találtam ki, mert akkor idegességemben rögtön kérni fogok egy rágógumit…
Ákos a következő pillanatban azt vette észre, hogy az édesanyja keze nyugszik a karján:
– Jól van, kisfiam, nem kell mindjárt úgy felfortyanni – szólalt meg halkan Julika, aztán mosolyogva hozzátette: – Tudjátok, engem ez az egész beszélgetés szerfölött emlékeztet egy sok-sok évvel ezelőtti jelenetre, aminek ugyanez a szoba volt a helyszíne, és még a szereplői is pontosan ugyanazok voltak, mint most…
– Mire célzol, szívem? – kérdezte Almási Károly.
– Arra a szomorú délutánra, amikor infarktust kaptál – idézte fel a hitvese. – Utána pedig rá kellett vennünk, hogy szakíts a stresszes életmódoddal, hagyd ott a szerkesztőséget, és légy szabadúszó. Akkor ajánlotta fel Ákos, hogy ha szükséges, átmenetileg ott hagyja az egyetemet, és elmegy dolgozni. Te pedig ugyanolyan megátalkodottan ellenkeztél, akárcsak most.
Ákos egyre azon fohászkodott magában, nehogy az édesanyja végül hozzátegye azt a mondatot, miszerint „látod, mennyire igazunk volt már akkor is”. Ezt megelőzendő jobbnak látta közbevágni:
– Nahát, hogy telik az idő! Ennek már több mint tíz éve…
– Akárhogy igyekeztek, most nem fogtok tudni meggyőzni – mordult fel a családfő. – Tudniillik ez nálam elvi kérdés. Semmiféle árukapcsolásba nem vagyok hajlandó belemenni.
Ákos megpróbálta új oldalról megközelíteni a problémát:
– Mondd csak, apa, hallottál már arról, hogy amikor valamelyik nagynevű zenekar ad koncertet, akkor általában meghívnak egy feltörekvő, tehetséges együttest előzenekarnak?
– Már hogyne hallottam volna róla? Tán elfelejted, hogy évekig voltam kulturális rovatvezető az újságnál? – horgadt föl Almási Károly. – De hova akarsz ezzel kilyukadni?
– Ezt a módszert is árukapcsolásnak tartod?
– Drága fiam, emlékeim szerint az ilyen rendezvények plakátján egészen precízen fel szokták sorolni, hogy mely zenekarok fognak játszani a koncerten. Tehát a példád mindkét lábára sántít, merthogy a koncertjegyet megvásárlók pontosan tudják, mire számítsanak.
– Már miért sántítana? – védte álláspontját az elsőszülött. – Az emberek többségét teljesen hidegen hagyja, hogy az efféle koncerteken ki játszik előzenekarként. Mindenki a fő produkció miatt vesz jegyet. Viszont sokan vannak, akik utólag azt mondják: hej, milyen tehetségesek voltak azok a fiatal zenészek, akik bemelegítésként játszottak! Mi is a nevük? Tán meg kéne venni a lemezüket…
Almási Károly ezen okfejtés hallatán elnevette magát:
– Akkor tekintsem úgy magam, mintha az úgynevezett „előzenekarod” lennék? Sőt, inkább „utózenekarod” – javította ki gyorsan magát a családfő, majd egy vásári kikiáltó modorában harsogva hozzátette: – Almási Ákos pszichológus legújabb sikerkönyvének második felében Almási Károly, a feltörekvő, ifjú író villogtatja meg oroszlánkörmeit!
Ákos leforrázottan ült a fotelben. Mire kimondta, már maga is rájött, hogy nem egészen a célnak megfelelő példát hozott föl, bármennyire is a kultúra területéről származott az a példa. Egyre csak új ötletek után kutakodott az elméjében, de már hiába, mert a beszélgetést az édesapja befejezettnek nyilvánította:
– Na jó, térjünk vissza a többiek körébe – emelkedett föl székéről a családfő. – Nem azért ünnep az ünnep, hogy hosszú órákra elvonuljunk a szeretteinktől, éppen most, amikor együtt a család.
