A délelőttös műszak végén Magdi összefutott a kórházi folyosón Dezsővel, aki rögtön be is invitálta a rendelőjébe.
– Foglalj helyet, kérlek – tolta alá a széket előzékenyen a pszichológus –, és bár tudom, hogy iszonyú fáradt lehetsz, mégis próbálj meg erősen figyelni a szavaimra, mert fontos dolgot akarok mondani neked.
Dezső mindig is amolyan atyáskodó stílusban beszélt Magdival. Hosszú évek óta ismerte, mély barátságot érzett iránta, az ehhez tartozó felelősséggel.
– Nos, amint hallom, öröm állt a házhoz. Hadd gratuláljak mindjárt, és egyúttal fogadd őszinte jókívánságaimat is. Azonban nem szándékszom véka alá rejteni, hogy úgy hallottam, némi üröm is vegyült az örömbe. Jól tudom?
Magdi hirtelen felfortyant:
– Csak nem az én drága jó férjem panaszkodott neked?
Felfortyanás terén Dezső jottányit sem óhajtott lemaradni beszélgetőtársa mögött, azonnal visszavágott:
– Még szép, hogy nekem panaszkodott! Ki másnak panaszkodott volna? Tán egy vadidegennek? Hát nem én vagyok a szívbéli jó barátja, ráadásul pszichológus kollégája? Az csak természetes, hogy nekem panaszkodott. Remélem, nem akarsz ebből is kabinetkérdést csinálni.
Magdi visszanyelt néhány bosszús kifejezést, amik az előző pillanatban már a nyelve hegyén voltak, és megadóan hallgatásba burkolózott. Dezső stílusa ezúttal is lehengerlő hatással volt rá.
– Mondd csak, mi a csuda történt veled, hogy képes voltál beárnyékolni azt az örömöt, ami egy efféle családi bejelentést általában övezni szokott? – folytatta a pszichológus. – Miféle ostoba viselkedés ez?
– Eszem ágában sem volt elrontani semmiféle örömöt – védekezett Magdi –, de hát azért vannak dolgok, amik sokkal fontosabbak annál, mint hogy csak úgy egyszerűen…
Dezső vércseként csapott le a végszóra:
– Úgy bizony! Nagyon jól mondod, drágaságom. Teljesen igazad van, eltekintve attól az apró szépséghibától, hogy ellentmondásba keveredtél önmagaddal.
– Miféle ellentmondásba? – értetlenkedett Magdi.
– A gyerekneveléssel kapcsolatos dolgok szerfölött fontosak. Ebben nem is lehet vita köztünk – szögezte le Dezső. – No de ha ezek a dolgok ennyire fontosak, akkor mégis hogyan képzelted azt, hogy egyetlen este alatt akartad levizsgáztatni a férjedet az egész témakörből? Tudod, milyen lehettél? Mint az a futballista, aki nem képes örülni a gólnak.
Magdi nagy szemeket meresztett. Nem volt éppen idegen tőle a sport világa, de ezt a hasonlatot egyelőre sehogy sem értette. Ez nem okozott gondot, mert Dezső készen állt rá, hogy részletes magyarázatot nyújtson:
– Nos, kérlek tisztelettel, gondolom, láttál már életedben focimeccset. Amikor gól születik, utána mi szokott történni? Leülnek a játékosok a gyepre, és mindenféle taktikai elemzésbe fognak? Vagy arról kezdik faggatni egymást, hogy melyikük hogyan képzeli el a másnapi edzést? Nem, drága virágszálam. A játékosok olyankor egymás nyakába borulnak, lapogatják a gólszerző hátát, örülnek, mosolyognak, diadalmasan a magasba lendítik a karjukat. Mert tudják és érzik, hogy most ennek van itt az ideje, a taktikai megbeszéléssel meg majd ráérnek a következő edzésen bíbelődni. Érted már, hová akarok kilyukadni?
Magdi némán bólintott. Dezső viszont még korántsem végzett a leckéztetéssel:
– Ha már a sporthasonlatoknál tartunk: remélem, azóta már rájöttél, hogy magadnak is hatalmas öngólt rúgtál, hiszen nemcsak Ákos örömét rontottad el, hanem a sajátodat is. Komolyan mondom, nem értelek. Erre a napra vártatok már időtlen idők óta. És akkor a nagyobbik részét durcáskodással töltitek?
– Örülök, hogy végre többesszámban fogalmaztál – jegyezte meg rezignáltan Magdi.
– Csak nem akarod a felelősséget a férjedre hárítani? – húzta össze a szemöldökét Dezső.
– Tudod, mit művelt velem? Vagy arról nem számolt be az én drága egyetlenem? – háborgott Magdi, és részletesen elmesélte, mi mindennel ugratta Ákos, a zsákos embertől kezdve a horrorfilmen át egészen a soha el nem csattant pofonokig.
– Nahát, mit nem mondasz?! – ámult el Dezső, és Magdi elégedetten dőlt hátra a székében. Egyelőre nem sejtette, hogy Dezső csodálkozása tettetett. Ez csak a következő mondatokból derült ki számára:
– Szerintem kapd össze magad, virágszálam, szaladj el a bíróságra, és add be nyomban a válópert. Amikor eljön a tárgyalás napja, hüppögve és szipogva panaszold el: „Kérem szépen, tekintetes bíróság, engem ugratott a férjem! Képzeljék el! Ugratott!”
Magdinak ez már sok volt:
– Nem gondolod, hogy ez azért már túl van minden határon? Pont olyan otrombaságot műveltél az előbb, mint nemrég a férjem. Vannak dolgok, amikből nem szabad viccet csinálni.
– Lehetséges – ismerte el Dezső. – Csakhogy mi van akkor, ha mégis a másik oldalnak van igaza? Mi van akkor, ha te voltál túlságosan érzékeny Ákossal szemben is, ennek következtében pedig az előbb az én szavaimmal szemben is? Egyébként pedig régi tapasztalatom veled kapcsolatban, hogy néha egészen kemény szavakat kell használni, ha az ember biztosan el akar velük hatolni a tudatodig…
Még hosszú percekig folyt a diskurzus, melynek során Magdi egyre bizonytalanabb lett. Sokszor megtörtént ilyesmi, ha Dezsővel beszélgetett. Eleinte makacsul tartotta az álláspontját, később azonban a férfinak rendre sikerült rávennie, hogy legalább próbálja meg egy másik szempontból is figyelembe venni a dolgot, ne csak a saját szemüvegén keresztül.
– Szóval, azt gondolod, hogy butaságot csináltam? – sóhajtott fel végül Magdi.
– Nem is kicsit – vigasztalta meg Dezső.
– Akkor most menjek haza, és próbáljam meg kiengesztelni a férjemet?
– Mindenképpen ezt javasolnám – bólintott a pszichológus, aztán szelíden kitessékelte a rendelőjéből az immár meggyőzött „pácienst”.
Magdi aznap súlyos gondolatokkal tért haza. Mire átlépte az otthona küszöbét, már egyenesen szégyellte magát a korábbi ostoba viselkedéséért. Nem sejtette, hogy a férje pontosan ugyanígy érzi magát, merthogy a tapasztalt pszichológus és jó barát korábban Ákost is lekapta a tíz körméről.
– Meg vagy te húzatva? – kérdezte Dezső az ifjú férjtől. – Azt megértem, hogy már az agyadra mentek a kérdései, na de mindenféle horrorfilmekkel meg gyerekveréssel viccelődni egy ilyen napon? Hisz magad is tudhattad, hogy Magdi mennyire érzékeny erre a témára!
– Szóval, azt gondolod, hogy butaságot csináltam? – sóhajtott fel végül Ákos.
– Nem is kicsit – vigasztalta meg Dezső.
– Akkor most menjek haza, és próbáljam meg kiengesztelni a feleségemet?
– Mindenképpen ezt javasolnám – bólintott a pszichológus, aztán szelíden kitessékelte a kollégáját a saját rendelőjéből.
Aznap este érdekes jelenet játszódott le az ifjú Almási házaspár otthonában. Adva volt egy férj és egy feleség, és mindketten elnézést akartak kérni a másiktól. Csakhogy egyúttal mindketten elsők is akartak lenni a bocsánatkérésben, így hát kis híján összevesztek azon, hogy ki beszéljen először.
Szerencsére később már ezen a momentumon is tudtak nevetni. A haragszomrád és a sértődöttség egy boldog ölelés által véget ért, azt azonban nagy egyetértésben megállapították, hogy Dezsőnél ravaszabb kujont nagyítóval sem találni a környéken.
