Hosszú csönd nehezedett a mátraszederkényi paplakra, pedig jelenleg ketten is tartózkodtak benne, Imre atya és Almási Gergő. A csendre az szolgáltatott okot, hogy az Almási fiú épp az előző percekben számolt be a nyomozása eredményéről. Mindarról, amit a nagyapja naplójának elolvasása során derített ki. Utána ő maga és a plébános is elmerült a gondolataiban.
Végül Imre atya törte meg a csendet:
– Bevallom, sok minden megfordult a fejemben, amikor az elmúlt harminc évben a két, hajdani jó barátra gondoltam, na de hogy pont a pénz vert volna éket közéjük?… – A plébános még mindig hitetlenkedve csóválta a fejét.
– Engem nem ez bánt a legjobban – mondta Gergő. – Sehogy sem értem, a nagyapám miért hagyta hosszú éveken át az imádott feleségét abban a tudatban, hogy akár hűtlen is lehetett hozzá…
– Ilyesmi a nagyapád fejében meg sem fordult – vélekedett a plébános. – Mármint úgy értem, a nagyapád egész biztosan el sem tudta képzelni, hogy élete párjában egyáltalán felmerül ez a gondolat. Bizonyára te is ismersz olyan párbeszédeket, amikor az egyik fél döbbenten megkérdezi a másikat: „Csak nem feltételezel rólam ilyesmit?”… A nagyszüleid mindig is példás családi életet éltek. Biztos vagyok benne, hogy ha nagyapád tudta volna, miféle gondolatok kínozzák a hitvesét, még ha átmenetileg is, akkor viharsebesen tisztázza a dolgot, és fellebbenti a fátylat a titokról.
– De miért ne tehette volna meg enélkül is?
– Ki tudhatja azt? Talán félt a pletykától, vagy attól tartott, egyre csak terebélyesedni fog az ügy, és rövidre akarta zárni minden irányban. Nem utolsósorban attól is joggal tarthatott, hogy ha valahogy kitudódik a dolog, és híre megy a faluban, akkor többé senki sem moshatja le róla a vádat, hogy szánt szándékkal akarta meghiúsítani a legjobb barátja házasságkötését – sorolta a feltételezéseit a plébános, majd így szólt: – Neked most már fölösleges ezen töprenkedned, fiam. Inkább annak örülj, hogy a nagymamád előtt sikerült tisztáznod ezt a dolgot, és nyugalmat hoztál a lelkének.
– Magam is örülök, hogy megtettem – felelte Gergő. – Nem is Nagyika okozott nekem dilemmát, sokkal inkább egy másik személy…
– No és ki volna az?
– Biztos vagyok benne, hogy magától is ki fogja találni, atyám.
– Hát persze… Janó – sóhajtott nagyot Imre atya.
– Úgy bizony – bólogatott az Almási fiú. – Tudja, atyám, napok óta azon rágódom, hogy vajon mivel teszek jót: ha elmondom neki az igazat, vagy ha hallgatok róla? Egyáltalán jogom van-e elmondani neki? Vagy éppen jogom van-e elhallgatni előle? Vajon nem teszem érvénytelenné a fél életét, ha elétárom, hogy teljesen indokolatlan haragban élt évtizedeken keresztül? Vagy nem követem el ellene a legnagyobb bűnt, ha nem engedem, hogy még életében megbánja, amit a nagyapám ellen elkövetett?
– Komoly dilemma – ismerte el a plébános.
– Azért ennél valamivel több segítségre számítottam magától, atyám – jegyezte meg csalódottan Gergő.
– Nézd, fiam, én most egészen kíméletlen leszek hozzád – bocsátotta előre szokatlanul csöndes tónusban Imre atya. – Amióta idekerültél a faluba, azt gondolom, komoly változáson mentél keresztül. Szép fokozatosan ledobtad magadról a korhely életforma minden kísértését, és dolgos, szorgalmas, tiszteletreméltó férfi vált belőled. A kis Gergő megemberesedett, és immár Gergelyként él közöttünk, aki mindannyiunktól megbecsülést érdemel.
– Ez aztán a kíméletlenség – motyogta elvigyorodva az Almási fiú, de a plébános meg sem hallva folytatta:
– Viszont ha már felnőtt lettél, akkor felnőttként is kell viselkedned. Nem szaladgálhatsz folyton másokhoz, így hozzám sem, hogy tanácsot kérj. Dönteni pedig főleg nem dönthet más helyetted, hiszen felnőtt emberként viselned kell a tetteid következményeit. Így hát azt javaslom, fiam, nézz mélyen a szívedbe, és az elméd hamarosan meg fogja súgni a választ a kérdésedre.
