Osmosis – 305. fejezet

– Tényleg igaz a hír? Férjhez készülsz menni? Lehet gratulálni? – kérdezte elsőként Dariosz, és ugyan próbált laza és közömbös maradni, de az alsó ajka mintha enyhén megremegett volna.

– A hír igaz – erősítette meg Sztavrila, és leült egy szófára, a kormányzóval szemben.

– És mi indít arra, hogy hozzámenj egy olyan fickóhoz, aki némi túlzással a fiad lehetne?

– Ez a kötelességem.

Dariosz erre kiesett a laza szerepből, és értetlenül hunyorgott:
– Hogy mi van?

A görög nő felsóhajtott:
– Úgy látom, még nem tudsz mindent.

– Valóban. Ezért is vagyok itt.

– Tudod, hogy ki volt a férjem?

– Most Orgilról beszélünk?

– Tudsz egyéb férjeimről is? Mert én nem.

– Veled kapcsolatban már semmiben sem vagyok biztos – szólt lemondóan Dariosz. – Orgil egy nemes ember volt. Vagy ezt is rosszul tudom?

– Nem. Olyannyira nem, hogy igazán előkelő ember volt, mivel egy királyi család leszármazottját tisztelhettem benne. Ő volt ugyanis a leendő férjem nagybátyja.

– Hogy micsoda?

– Jól hallottad. Pár nap múlva feleségül megyek Ald királyhoz, akinek az előző férjem a nagybátyja volt.

– Még mindig furcsa nekem, hogy Ald királyként emlegetjük azt a huszonéves, szemtelen ifjoncot – csóválta meg a fejét zavartan a kormányzó. – Tehát neki a bácsikája volt a te elhunyt férjed, jól értem? De akkor miért nem Orgil lett a király, amikor a tejfelesszájú kölyöknek az apja elhalálozott? És mi köze ennek az egésznek a küszöbön álló esküvődhöz?

– Látom, semmit sem tudsz Aldea trónöröklési rendjéről és egyéb törvényeiről. Nem fogom neked most levezetni, hogy miért az a fiú lett a király, akinek pár napon belül a felesége leszek, mert nem szeretném, ha itt ülnél a pamlagomon éjfélig. Már csak a te érdekedben sem. De annyit tudnod kell, hogy ha a királyi család férfi ágán belül megözvegyül egy nő, azt záros határidőn belül az uralkodó veszi feleségül.

– Még akkor is, ha ilyen nagy a korkülönbség?

– Ez teljesen független a korkülönbségtől. Így szól a törvény.

– Ekkora baromságot!

– Tarthatod bármekkora baromságnak, ez az ősi törvény.

– Már a tejfelesszájú kölyök ősei se lehettek normálisak – legyintett a kormányzó, aztán témát váltott: – Akkor tehát Orgil voltaképpen száműzetésben élt Osmosisban?

– Nem igazán. Sokkal inkább inkognitóban – felelte Sztavrila, de további részleteket nem fűzött a közleményéhez.

Dariosz most elhallgatott, és szúrós szemmel, hosszan vizslatta a görög nő arcát. Úgy érezte, kezd összeállni a kép a fejében.

– Szóval Orgil, a férjed lényegében Aldea királyi családjának ügynöke volt Osmosisban – szólalt meg nagy sokára, és olyan meggyőződéssel jelentette ki mindezt, hogy Sztavrila feleslegesnek tartott bármiféle tagadást.

A kormányzó most már felpattant ültő helyéből, és fel-alá kezdett járkálni. Aztán megtorpant, a nő felé fordult, és újabb kijelentést tett:
– Te pedig szintén az voltál. Aldea királyi családjának ügynöke.

– Most már értelmetlen volna tagadnom – vonta meg a vállát Sztavrila.

– Tehát minden igaz, amit a vezérezredes mondott rólad – motyogta maga elé Dariosz, és újra elment a falig, majd visszafordult: – Gondolom, a megismerkedésünk is ennek köszönhető. Már úgy értem, kémkedési céllal kerested a közelebbi társaságomat azon a bizonyos estén…

– Igen, így történt – hajtotta le a fejét a görög nő. – Hatalmas fegyvertény lett volna, ha bizalmi kapcsolatba kerülök Osmosis kormányzójával, és első kézből tudok információkat szerezni a hazám számára. Persze akkor még nem tudhattam, hogy te is a Földről származol…

– A hazád számára??? – csapott le a szóra megütközve Dariosz.

– Az evilági hazám számára – pontosított Sztavrila. – Én ugyanis tíz évvel ezelőtt nem Osmosisba kerültem át a Földről, hanem Aldea szigetére.

– Tehát még ebben is hazudtál…

– Mégis, mi okom lett volna elmondani az igazat? Hogy néztél volna rám azon az estén?

Dariosz visszaült a pamlagra. Most már képesnek érezte magát a nyugodt viselkedésre. Olyasféle fásult, kiábrándult hangulat telepedett rá, amelyet túl jól ismert már bizonyos korábbi szerelmi ügyei kapcsán, amelyek a Föld nevű bolygón estek meg vele.

– Most viszont már igazán elmondhatnád az igazat – szólt csöndesen. – Nincs rá okod, hogy ne mondd el. És a szerelem jogán úgy érzem, igenis megérdemlem, hogy végre tisztán lássak.