Öcsi a fejét fogta ezen szavak hallatán:
– Jól értettem? Diákcsínyt mondtál? Szerinted ez csupán egy rosszul sikerült diákcsíny? Ezt egyszerűen fel sem bírom fogni…
– Diákcsíny például az, ha szünetben összefirkálod a táblát – folytatta Hugi. – Vagy az, ha bekened enyvvel a krétákat. De egy bombariadó? Amikor mindenki menekül, mindenki pánikol és rémüldözik, megáll az élet, kijön egy szakasz rendőr, bombakereső kutyákkal? Az neked diákcsíny? Nem ismerek rád, Péter!
Osztálytársuknak egyre fehérebb lett az arca, és lassan már az imént említett iskolai kréták színéhez lett hasonlatos.
– Az ilyesmit bünteti a törvény, méghozzá nem is akárhogy. Nagyon súlyosan! – közölte szigorú hangon Öcsi. – Márpedig egyszerű diákcsínyeket nem szoktak belefoglalni a büntető törvénykönyvbe. Már csak ebből is láthatnád a különbséget.
Péternek egyszerre kövér izzadságcseppek jelentek meg a homlokán.
– Honnan telefonáltál? – terelte a konkrétumok felé a szót Hugi.
Péter nagyot nyelt, és már sokkal halkabban, mint az előbb, így szólt:
– Az iskola előtti park túloldalán van egy nyilvános telefonfülke, onnan. Zsebkendőt tettem a kagylóra, és kicsit el is változtattam a hangom, hogy ne lehessen felismerni. Aztán letörölgettem az ujjlenyomataimat, és visszaiszkoltam a többiek közé. Mind azt hittétek, a mosdóba mentem ki, az idegességem miatt.
Most egy időre hallgatás telepedett a három fiatal közé, mindannyian elmerültek a gondolataikban. Nagy sokára Öcsi szólalt meg:
– Az őszinte beismerő vallomás enyhítő körülmény. Ugyanígy az is, ha önként jelentkezel a rendőrségen.
Peti idegesen pattant fel a padról:
– Úgy beszélsz, mint valami átkozott főügyész! – támadt neki az Almási fiúnak, aztán sarkon fordult, és köszönés nélkül faképnél hagyta az ikreket, még csak nem is köszönt el tőlük. Átszaladt a parkon, és a következő pillanatban már el is tűnt az épületek között.
– Szerinted a rendőrségre rohant ilyen szédítő tempóban? – kérdezte Hugi, nem kevés iróniával a hangjában.
– Nem hinném – csóválta meg a fejét Öcsi. – Sokkal jobban retteg az apja haragjától.
– Igen ám, de ha lebukik, akkor aztán pláne retteghet az apukája haragjától.
– Nem engem kell erről meggyőznöd. Különben is, engem most a mi dolgunk foglalkoztat – jegyezte meg Öcsi.
– Miféle dolgunk?
– Nézd, az a helyzet, hogy mivel az elkövető beismerte előttünk a tettét…
– Jaj, hagyd már ezeket a szakkifejezéseket! – csattant fel idegesen Hugi. – Te tán jogból is érettségizni akarsz? Olyan tantárgy nincs is a gimnáziumban. Elhiszem, hogy imádod a krimiket, de most talán próbálj meg egyszerű, emberi nyelven fogalmazni.
Öcsi higgadtan válaszolt:
– Megértem, hogy ingerült vagy, hiszen nyilván már te magad is tudod, miről akarok beszélni. Egy cseppet sem szívderítő dologról. Mivel Peti töviről hegyire mindent elmondott nekünk, így már mi is nyakig benne vagyunk az ügyben. Nincs mese, nekünk is döntenünk kell. Mivel egy bűncselekmény jutott a tudomásunkra, kötelességünk jelenteni azt a hatóság felé. Ellenkező esetben mi is megüthetjük a bokánkat.
– Úgy érted, bűnrészesek lettünk? – rémüldözött Hugi.
– Nem tudom, mi a pontos kifejezés. Nem vagyok ügyvéd.
– Gondolod, hogy ha Péter lebukik, akkor elmeséli a rendőröknek, hogy elszólta magát előttünk?
– Halvány fogalmam sincs, és megmondom őszintén, a dolog nem is ebből a szempontból foglalkoztat, hanem sokkal inkább a saját lelkiismeretünk szempontjából.
Az Almási ikrek még jó darabig tanácskoztak és vitatkoztak a tennivalók, a kötelességek, a jog és a lelkiismeret tárgyában, de persze semmit sem tudtak arról, hogy eközben pár száz méterrel távolabb okafogyottá vált a dilemma.
Péter ugyanis eközben hazaért, és csodálkozva vette tudomásul, hogy a házuk előtt három bőrkabátos fiatalember várja.
– Jó napot kívánok! – köszönt az egyikük, majd elkérte a személyi igazolványát és a lakcímkártyáját.
– Hol járt ma délelőtt? – kérdezte a középen álló, körszakállas rendőr.
– A gimnáziumban. Ma volt az érettségi vizsga első napja.
– Jeles esemény – ismerte el a másik rendőr, de mire Péter odafordult volna, már a harmadikuk tette fel a kérdést:
– És előtte mi történt?
– Hogyhogy előtte?
– Az érettségi vizsga előtt.
– Előtte otthon aludtam.
– Ohhó – emelte fel a mutatóujját a körszakállas rendőr –, tehát magát odavitték az ágyában, és már ott ébredt az érettségi vizsga helyszínén?
Péter egyre inkább zavarba jött, de ezt palástolandó, próbálta jópofáskodással oldani a feszültséget:
– Nem az iskolában aludtam, ennyire azért nem készültem az érettségire…
– És hol tartózkodott reggel hét óra negyvennyolc perckor? Emlékszik még rá?
Az ifjú tanuló csodálkozva forgatta a fejét, és egyelőre elszánt magabiztossággal hangsúlyozta:
– Természetesen az iskolában. Hol máshol tartózkodtam volna?
Néhány másodpercnyi nyomasztó csönd telepedett a szokatlan összetételű társaságra, és eközben minden szempár az érettségiző ifjúra meredt, majd a körszakállas rendőr kezdett el beszélni:
– Tudja, van az iskola szomszédságában egy park, annak a végében meg egy telefonfülke…
– Én annak még csak a környékén se jártam! – csattant fel Péter, és a nap folyamán már nem először hazudtolta meg magát.
– Nos – folytatta végtelenül nyugodt hangon a rendőr –, egy harmadik emeleti lakó a szemközti házból véletlenül épp videofelvételt készített, mert meg akarta örökíteni, ahogy az unokája a család kedvenc kiskutyáját sétáltatja. Ezen a felvételen az tekinthető meg, ahogy maga, kedves fiatalember, odamegy a telefonfülkéhez, zsebkendőt vesz elő, leemeli a kagylót, hívást kezdeményez, majd ennek végeztével letörli az ujjlenyomatokat.
Ha az előbbi csendre azt mondta a krónikás, hogy nyomasztó, akkor erre a mostanira már nehéz lenne jelzőt találni.
Péter homlokán kövér verítékcseppek jelentek meg, a keze remegni kezdett, és ugyan szólni akart valamit, de azt tapasztalta, hogy egyszerűen nem jön ki hang a torkán.
A párbeszéd azonban nem szakadt meg, egy újabb rendőri kérdés hasított bele a feszült csöndbe:
– Ha megtekinti ezt a felvételt, akkor képes lesz rajta azonosítani saját magát?
Akadémikus kérdésnek bizonyult a fölvetés, Péter legalábbis nem szándékozott rá válaszolni, hacsak azt nem tekintjük egyértelmű válasznak, hogy hirtelen lesütötte a szemét, és könnyezni kezdett.
– Vegyük úgy, hogy nem is történt itt köztünk semmiféle párbeszéd – javasolta jóindulatúan a körszakállas rendőr. – Most szépen velünk jön, mint nagykorú, a saját tetteiért felelősséget vállaló állampolgár, aztán odabenn az őrsön úgy vesszük, mintha a jószántából mesélt volna el mindent. Higgye el, ez enyhítő körülmény lesz a tette megítélése során…
Péter megadóan szállt be a rendőrautóba, és már tudta, hogy semmiféle „diákcsíny” nem ér meg annyit, hogy az ember utána haragba kerüljön a saját lelkiismeretével.
