Az útmutatás nyomán Gergő hamarosan autóbuszra szállt, s nemsokára ott találta magát a tüdőszanatórium szomszédságában. Mivel útba esett egy zöldséges stand, eszébe jutott, hogy nem illik üres kézzel látogatóba menni. Vásárolt hát egy kis narancsot, mandarint, és egyre nagyobb izgalommal közeledett az egészségügyi intézmény felé.
Amikor odaért a kapuhoz, előre nem látható akadályba ütközött, mégpedig a portás személyében.
– Detki Annához jöttem látogatóba – közölte, egyelőre gyanútlanul, mire a simléderes sapkát és zordon arckifejezést viselő cerberus így felelt:
– Mostan nincs látogatási idő.
Gergő bosszúsan fújtatott egy nagyot. Egész úton egyetlen egyszer sem gondolt arra, hogy a látogatása efféle bürokratikus viszonyok miatt hiúsulhat meg. Hirtelenjében csak annyit tudott kinyögni:
– Messziről jöttem.
– Messziről jött ember – kezdte lassan a választ a portás, és már attól lehetett tartani, hogy a közölnivalója egy ismert közmondás formájában fog kikerekedni, ám végül így folytatta: – …számára ugyanúgy nincsen látogatás, mint közelről jött ember számára.
Az Almási fiút kezdte felbőszíteni a nyegle atyafi. Nem elég, hogy érzéketlenül viseltet az ő hosszadalmas autóbuszozása iránt, de még csak felpillantani sem hajlandó az irományából? A portás ugyanis kezdettől fogva egy nagy, vaskos könyvbe írogatott valamit, s csak akkor nézett föl sapkája simlédere alól, amikor Gergő kissé szemtelenül beszólt a fülke ablakán:
– Szerelmeslevelet ír, abban zavartam meg talán?
Villámló tekintet fogadta az érdeklődést.
– A jövő heti portabeosztást állítom össze, ha éppen tudni akarja – közölte a zordon férfiú, majd nyomatékkal hozzátette: – A munkámat végzem.
– Nem kétlem – bólintott bocsánatkérő arccal Gergő.
– És maga feltart benne – jött az újabb kíméletlen megjegyzés. – Van még valami kérdése?
Gergő felemelte a hálószatyrot, benne a gyümölcsökkel:
– Hoztam egy kis narancsot meg mandarint. Arra gondoltam, hogy maga…
– Csak nem akar megvesztegetni? – hördült fel a portás.
– Jaj, dehogyis! – mentegetőzött Gergő. – Arra akartam megkérni, hogy juttassa el valahogy a kedvesemhez, aki jelenleg ebben az intézményben raboskodik…
Az utóbbi megjegyzés – hogy stílszerűek legyünk – végképp betette a kaput a cerberusnál.
– Nem vagyok postás! – zárta rövidre a diskurzust, de nemcsak szóban. Jelentőségteljes mozdulattal becsukta a portásfülke ablakát, és a továbbiakban nem vett tudomást a szemtelen fiatalember létezéséről.
Gergő lehangoltan bandukolt a szanatórium kerítése mellett, a buszmegálló felé. Egy darabig erős kísértést érzett, hogy a puhább mandarinokkal megdobálja a portásfülke ablakát, de aztán letett erről a szándékáról.
A kerítés vasrácsain keresztül szomorúan pislogott befelé, a szanatórium szépen gondozott parkjába, de csak ápolókat és idős, tolókocsis betegeket látott.
Egyszer aztán ismerős hang ütötte meg a fülét:
– Nocsak, kit látok?
Gergő nem akart hinni a szemének. Anna állt a rács túloldalán, közvetlenül a kerítés tövében, és elragadóan mosolygott.
– Hát te mit keresel itt? Csak nem szökni próbálsz? – vigyorodott el az Almási fiú is.
– Szívesen sétálok errefelé, itt vannak a kedvenc virágágyásaim, tele gyönyörű dáliákkal – jött a magyarázat.
– Hozzád jöttem látogatóba, de egy elviselhetetlen bürokrata, egy portássapkás himpellér megakadályozott benne – foglalta össze az elmúlt percek történéseit Gergő, majd így folytatta: – De legalább átadhatom, amit hoztam. – Azzal átnyújtotta a rácson a gyümölcsös szatyrot. – Kár, hogy én magam nem férek át – tette hozzá sajnálkozva.
– Na és? Mászni nem tudsz? – kérdezte huncut mosollyal a lány…
A lány pajkos megjegyzése rögtön virtuskodásra sarkallta Gergőt. Megragadta a kerítés rácsait, és minden bizonnyal át is mászott volna, ha Anna nem csillapítja le:
– Ne csinálj őrültséget! Idelát a portás, és ha rossz kedvében találod, ki fog penderíteni a grabancodnál fogva.
Az Almási fiú nem tudta elképzelni, hogy a zordon tekintetű portásnál másféle kedélyállapot is létezhet, mint a rosszkedv. Szófogadóan elengedte a rácsokat, de közben a lány arcát fürkészte. Elismerést vélt leolvasni róla, s ebben csakhamar szóbeli megerősítést is kapott. Legalábbis ő annak vette Anna szavait:
– Miért akartál átmászni a kerítésen? – kérdezte a lány, s Gergő már éppen elolvadni készült, ám a kérdések sora így folytatódott: – A narancsot a rácson is be lehet adni, nemde?
– Valóban – bólintott az Almási fiú, és egyszerre olyan rosszkedvű lett, mintha csak a simléderes sapkát viselő portás munkakörét kívánná átvenni. Ez a szomorúsága mindvégig megmaradt, pedig utána majdnem fél órán keresztül csupa kedves és vidám dolgokról beszélgettek Annával.
Amikor Gergő hazafelé buszozott, egyre csak az járt a fejében, miféle cselekedetet hajthatna végre Anna érdekében, amit a lány a kerítésen való átmászásnál sokkal többre értékelne. Csakhamar eszébe jutott a megoldás, és olyan türelmetlen lett, hogy legszívesebben megpaskolta volna a buszvezető lapockáját: „Gyorsabban, sofőr úr, nem érünk rá egész nap maga mögött zötykölődni!”
A mátraszederkényi buszmegállóból egyenesen a kocsmába sietett, és megkérdezte a pult mögött álldogáló tulajdonostól:
– Laci bácsi, van egy nagy méretű fényképe Annáról?
– Van – jött a felelet. – Otthon lóg a szobánk falán. Miért kérded?
– Holnap hozza be – közölte titokzatosan Gergő, és már ment is a dolgára.
Másnap este csaknem tele volt a kocsma. Ez azzal is együtt járt, hogy szinte vágni lehetett volna a füstöt a helyiségben. Gergő a pult mellett állt, amire egyszer csak kihelyezte Anna fotóját. Erre fokozatosan elcsendesült a vendégsereg. A legközelebb ülők egyenesen rémült arccal bámultak a fényképre. Valóban úgy festett a jelenet, mintha valaki gyászhírt készült volna bejelenteni.
Gergő kihasználta a csendet, és belefogott a mondanivalójába:
– Szeretik maguk ezt a lányt? – tette föl a kérdést, de semmiféle válaszra nem várt, nyomban folytatta: – Most egy tüdőszanatóriumban van, ahol megpróbálják helyreállítani az egészségét. Reméljük, sikerülni fog. De akárhogy is lesz, utána visszatér dolgozni ide, ebbe a helyiségbe, amit maguk ma is telefüstöltek. És nincs kétségem afelől, hogy amikor Anna visszatér, akkor is tele fogják füstölni. Érzéketlenül és szívtelenül, mit sem törődve holmi jogszabályokkal és mit sem törődve egy jobb sorsra érdemes, húszéves kislány egészségével. Egy olyan kislány egészségével, aki mindig kedves és szolgálatkész, és aki még sohasem ártott maguknak. Csak azért, mert lusták felemelni az ülepüket a székről, és kimenni az utcára arra az öt percre, amíg elszívják a cigarettájukat.
Ezen a ponton többen lesütötték a szemüket, kivéve Furulyást, aki szélesen vigyorogva állt a fal mellett, a háta mögött rejtegetve valamit.
– No, ennek az áldatlan állapotnak a mai nappal véget vetünk – jelentette be Gergő. – Jó magyar állampolgárokhoz méltóan mindannyian jogkövető magatartást fogunk tanúsítani. A tulajdonos is, a vendégek is, a dohányzók és a nemdohányzók is. – Azzal elindult az asztalok között, és jelentőségteljes mozdulatokkal összegyűjtötte a hamutálakat. Aztán pedig intett Furulyásnak, aki kiszögezte a táblát a falra: Dohányozni tilos!
A korábbinál is nagyobb csönd támadt, majd egyszer csak megnyikordult az egyik szék. Egy nagy bajuszú atyafi emelkedett fel róla, és a cigarettájával együtt kivonult a helyiség elé. A példáját hamarosan a többiek is követték.
– Csak aztán vissza is jöjjenek – aggodalmaskodott a tulajdonos, de Gergő és Furulyás nem törődtek vele, diadalmas mozdulattal pacsit adtak egymásnak.
