Vasárnapi ebédek #403

Kincses nagyapó temetéséig Mátraszederkényen maradt az Almási család. Az ikrek esetében ez nem okozott gondot, hiszen az iskolában éppen őszi szünet volt. Gergő felé azonban többször is elhangzott a kérdés, hogyan fogja megoldani a hiányzást a munkahelyén. Ő azonban hol dünnyögött valamit az orra alatt, miszerint bízzák rá, hol meg azt felelte, hogy telefonon beszélt a főnökével, és szabadságot kért. Nem árulta el senkinek, amiben pedig legbelül már egész biztos volt: ő oda soha nem fog visszamenni. Úgy döntött, nem fogja hagyni többé, hogy lehúzza a mélybe, újra és újra kifordítsa önmagából az a közeg. Akkor inkább elmegy vagont rakodni a pályaudvarra.

A napokat egyébiránt nagyapó asztalosműhelyében töltötte, de senki nem tudta, mit csinál ott; semmiféle zaj nem szűrődött ki az ajtó mögül.

A temetés másnapján kopogtatás hallatszott azon a bizonyos ajtón. Gergő csodálkozva tapasztalta, hogy kisvártatva Imre atya, Mátraszederkény plébánosa dugta be a fejét rajta. Régi ismerősként köszöntötték egymást, hiszen az idős pap jó barátságot ápolt nagyapóval, és gyermekként Gergő sokat beszélgetett vele, amikor a szünidőket a mátraaljai kis faluban töltötte hajdanán.

– Hallom, mostanában itt töltöd a nap nagy részét – tekintett körbe a műhelyen Imre atya.

– Valóban így van – bólintott Gergő. – Sok-sok kedves emlék fűz ide, ismerek itt minden szegletet, minden szerszámot.

– Akkor bizonyára nekem is tudsz segíteni – vélekedett a plébános. – Tudod, fiam, nem sokkal nagyapád halála előtt rábíztam egy kis faládikát. Megjavításra hoztam, mert igencsak elvetemedtek már a zsanérjai. Egyikünk sem sejtette akkor, hogy a megjavításra már nem kerülhet sor – jegyezte meg szomorúan, majd hozzátette: – Mindenesetre szeretném visszakapni, ha lehetséges. Nagyon a szívemhez nőtt, abban szoktam tartani a fényképeket, leveleket, egyéb apró, kedves emléktárgyakat.

Gergő nem kérdezett semmit, határozott léptekkel odament az egyik szekrényhez, kinyitotta, és elővett belőle egy ütött-kopott, de gazdagon díszített fadobozkát.

– Ha nem tévedek, ez volna az – mondta.

– Csakugyan ez az – bólintott a plébános csodálkozva: – Látom, valóban ismersz itt minden egyes tárgyat, és pontosan tudod, miért hova kell nyúlni.

Gergő visszakérte a ládikót egy percre, és ahogy forgatta-nézegette, rövid idő múltán magabiztosan kijelentette:

– Szívesen megjavítom, ha gondolja, atyám. Remélem, rám meri bízni. Meg tudom csinálni.

– Nagy örömet szereznél vele, fiam.

– Akkor csak hagyja itt nyugodtan. Holnapra készen leszek vele.

Az Almási fiú állta a szavát. Másnap reggelre nemcsak a zsanérokat cserélte ki, de szinte felújította a csinos kis faládikót.

Imre atya csillogó szemmel nézegette a dobozkát.

– Szinte rá sem ismerek – vallotta be, aztán elismerően hozzátette: – Nem hittem volna, hogy ilyen ügyes kezed van. Bár a nagyapád sokszor dicsért annak idején, de nem gondoltam, hogy ennyi mindent elsajátítottál a tanításaiból.

Gergő arcáról nem lehetett pontosan leolvasni, mit érez. Egyszerre volt végtelenül büszke és végtelenül szomorú. A tekintete a múltba révedt, és maga sem tudta már, hogyan és miért, de egyszer csak elkezdett mesélni, réges-régi nyarakról, közös munkákról, tanításról, a frissen gyalult fa illatáról, és ki tudja, még mi mindenféle emlékről, ami csak feltolult a lelkében. Imre atya letelepedett a satupad mellé, úgy hallgatta a megindult fiatalember szavait.

A varázslatos hangulatnak kopogtatás vetett véget. Bakonyi néni állt meg a küszöbön, a falu postásának felesége. Illendően köszönt, aztán félszegen, szabadkozva előadta, mi járatban van. Egy faragott képkeret iránt érdeklődött, amit nemrégiben hozott el javítás céljából Kincses bácsinak…

Így ment ez napokig. Sorra került Bácsalmási néni varródoboza, Pintérék hintaszéke, és még ki tudja, miféle apróbb-nagyobb használati tárgyak. Gergő szinte egyfolytában dolgozott, reggeltől estig, s eközben furcsa érzések kavarogtak benne. A munkába akart temetkezni a kínzó gondolatok elől, de szinte minden szerszám, minden fadarab, minden munkafázis eszébe juttatott valamit a régmúltból, amikor nagyapóval kettesben ügyködtek a műhelyben egész nyáron.

Délutánonként Imre atya rendszeresen meglátogatta Gergőt, s komoly beszélgetésekkel múlatták az időt. Az Almási fiú azt is megvallotta, milyen gondolatok keringenek folyvást a fejében.

– Ne csodáld, fiam, a lelkiismeretünk elől nincs hová menekülnünk – jegyezte meg a plébános.

A család már rég hazatért Debrecenbe, Gergő kettesben maradt Nagyikával a nagy házban. Esténként, a vacsora mellett nagyapóról beszélgettek, s a régi emlékek mindkettejüket megríkatták.

Aztán egy pénteki napon levél érkezett Gergőnek címezve. Az édesapja küldte, s a borítékban egy másik, kibontatlan boríték lapult. A feladó helyén egy bélyegző állt, a fatelep hivatalos pecsétje. Gergő feltépte a borítékot, és elolvashatta a munkaügyi előadó hivatalos közleményét a felmondásról. Csöppet sem bánkódott a dolog miatt; bedobta a levelet a kályhába, és nem is gondolt rá többé, csak másnap, amikor Imre atyának újságolta el a történteket.

– Nem kellett volna kidobnod a papírt – vélekedett a plébános. – Jó, ha az ember megőrzi az efféle hivatalos iratokat. Ebben is példát vehettél volna nagyapádról.

– Most már mindegy. Ami történt, megtörtént. Nem fáj érte a szívem. A régi életemre emlékeztetett, és én nem akarok rá emlékezni – mondta Gergő.

– És milyennek tervezed az új életedet? – kérdezte Imre atya.

Az Almási fiú kezében egy percre megállt a szerszám.

– Nem is tudom – felelte határozatlanul –, egy pár napig még biztosan itt időzöm. Befejezek minden munkát, amit a nagyapó félbehagyott. Úgy érzem, ez a kötelességem. Aztán meg, biztosan Nagyika is örül, ha itt maradok egy darabig. Nem lenne jó most egyedül hagyni őt.

– Értem – bólintott Imre atya –, de ezek csupán néhány napra szóló tervek. A távlati elképzeléseidről eddig még nem meséltél.

– Mert nincsenek is – vonta meg a vállát Gergő. – Megpróbálok a munkába temetkezni, és nem gondolkodni semmiről. Egyelőre szeretném kiirtani a kínzó gondolatokat a fejemből. Aztán pedig majd csak lesz valahogy…

A beszélgetés egyelőre nem folytatódhatott, mert ekkor kopogtak a műhely ajtaján. Egy báránybőr kucsmás atyafi lépett be rajta, és a mestert kereste. A szomszéd faluból jött, nem volt tisztában a helyi viszonyokkal.

– Én volnék az – felelte Gergő, de egyúttal el is pirult az öntelt kijelentés nyomán. Szerencsére ebből nem lehetett észrevenni semmit, hiszen egyébként is élénken piroslott az arca a kemény munkától. – Mi járatban tetszik lenni? – kérdezte a látogatótól, azt gondolván, hogy a derék atyafi is valami megjavítandó munkadarabért jelentkezik. Csakhogy a báránybőr kucsmás férfi egy tervrajzot vett elő a zsebéből:

– Ezt a szekrénysort szeretném elkészíttetni magával – terítette ki a rajzlapot a munkapadra –, de csak ha meg tudunk egyezni az árban – kacsintott hamiskásan.

– Egy szekrénysort? – kérdezte Gergő hüledezve, mintha maga a fogalom is teljesen ismeretlen lenne előtte.

A kucsmás atyafi is meghökkent egy pillanatra:

– Szekrénysort hát! Miért, ez itt nem egy asztalosműhely? – kérdezte nevetve. – A maguk falujában mit szoktak rendelni az asztalostól, tán lópatkolást?

Gergő izgatottan nyúlt a rajz után, s közben alig hallotta, amint a megrendelő hozzáteszi:

– De csak akkor vállalja, ha karácsonyra készen lesz vele, merthogy ajándéknak szánom a kisebbik fiaméknak.