– Nos, elsősorban bocsánatot kell tőled kérnem, kisfiam – szólt a családfő Öcsihez, majd látva az értetlen tekinteteket, meg is magyarázta, miért: – Bevallom őszintén, többször is átfutott az agyamon, hogy falazol a testvérednek.
Öcsi szabadkozott:
– Igazán nem kell bocsánatot kérned, apa. Természetes, hogy eszedbe jutott ez a lehetőség, hiszen akár így is történhetett volna.
– Ugyan! – legyintett Hugi. – Már az első nap elszóltad volna magad, amilyen becsületes vagy.
– Hát ezt meg hogy értsük? – csattant fel Julika. – Netán arra célzol, hogy a becsületesség manapság nem erény, hanem hiba?
– Elnézést, nem úgy értettem – sütötte le a szemét Hugi.
– Egy dolgot még nem tártál fel előttünk – mutatott rá a családfő. – Nevezetesen azt, hogy mivel múlattad az időt az elmúlt napokban iskola helyett. Azaz: mit csináltál, miután kimásztál a mosdó ablakán?
A kislány újra nagyot sóhajtott, aztán sorolta:
– Üldögéltem egy parkban a padon, krimit olvastam, keresztrejtvényt fejtettem, ma pedig moziban is voltam.
Julika a családi beszélgetés ezen pontjáig hol dühös, hol csalódott, hol vádló tekintettel szemlélte a kisebbik lányát, ám most szinte varázsütésre megenyhültek a vonásai, és mintha kissé el is pirult volna. Legalábbis így tűnt a hitvese előtt, de még nem kérdezett rá, hiszen hátra volt a legfontosabb téma, Hugi tette következményeinek megbeszélése:
– Milyen büntetést szabnál ki magadra a helyünkben? – kérdezte a családfő, mire Zsófi hosszan maga elé meredt, megszámolta a szőnyeg összes rojtjait, majd így szólt:
– Nem tudom.
– Nem vagy valami határozott – csóválta a fejét Károly, aztán így szólt: – Azt gondolom, a leghelyesebb az volna, ha bemennél az osztályfőnöködhöz, és őszintén elmesélnél neki mindent.
– Fölösleges feltételes módot használni – vélekedett Julika. – Ez a leghelyesebb, tehát ezt kell tenned, kislányom. A tanár úr majd megítéli, hogy milyen büntetés jár a tetteidért. Mindenesetre a magam részéről nem szívesen vállalkoznék ilyesmire, mert be kell vallanom, magam is elkövettem ugyanazt annak idején, amit most te.
– Nocsak! Miről van szó? – kíváncsiskodott a hitvese, és örült, hogy immár nem kell rákérdeznie az iménti elpirulásra.
– Nos, amikor Hugi a mozit említette, felderengett bennem egy régi emlék, ami már hosszú évek óta nem jutott eszembe. Sőt, talán ma már évtizedekről is beszélhetünk… – révedt a múltba Julika. – Emlékszem, azon a napon kezdődött, amikor védőoltást kapott az osztályunk minden tagja. Az orvos megnyugtatott minket, hogyha másnap levertséget, gyengeséget, végtagfájdalmakat, lázat tapasztalunk, ne ijedjünk meg, mert ez a védőoltás természetes velejárója. Kinél enyhébb, kinél erősebb tünetek jelentkezhetnek, de aki nagyon rosszul érzi magát, az ne jöjjön iskolába, igazoltnak fogják tekinteni a hiányzását. Az osztályfőnökünk pedig kijelentette, hogy ha az osztály fele hiányozni fog másnap, akkor elmarad a tanítás.
No, amikor másnap iskolába indultam, élt bennem a remény, hogy nem sokan tesznek ugyanígy, tehát kevesen leszünk ahhoz, hogy megtartsák a tanítást aznap. És mivel erről otthon nem akartam beszámolni, elkönyveltem magamban a szabadnapot. Ám amikor benyitottam az osztálytermünkbe, csalódottan konstatáltam, hogy a jelenlévők létszáma éppen általam lett eggyel több, mint az osztály fele. Nagyon mérges lettem, mert már egészen beleéltem magam, hogy végre lesz egy szabadnapunk, amikor sem a szüleink, sem a tanítóink nem parancsolnak nekünk, egész délelőtt arra csatangolhatunk, amerre akarunk, és azt csinálhatunk, amit csak akarunk… De nem adtam fel! Rábeszéltem három barátnőmet, hogy lógjunk el az iskolából, és menjünk el moziba…
Ez akkoriban nem volt annyira feltűnő, mint ma lenne. Az iskolák rendszeresen szerveztek mozilátogatásokat, olyannyira, hogy még kedvezményes mozibérlettel is rendelkeztek. No, én fogtam magam, és eléggé szemtelen módon bementem az iskolatitkárhoz, ahol is kértem négy mozijegyet, magamnak, illetve a három barátnőmnek, csoportos mozilátogatás céljából, mondván, hogy az osztályunkban a tanítás ma elmarad, a védőoltás mellékhatásai okán.
– És megkaptad a belépőket? – kérdezte Hugi.
– Gond nélkül – bólintott az édesanyja. – Ma sem értem, egyáltalán hogy merészeltem venni a bátorságot erre az elképesztően cinikus megoldásra. Akkor persze azt képzeltem, micsoda vagány kislány vagyok én, és be kell vallanom, a barátnőim elismerő megjegyzései is jólestek.
Nos, röpke fél órával később már be is ültünk a moziba, még arra is emlékszem, hogy valamelyik Jókai-regényből készült filmet néztük meg. Azaz csak néztük volna, tudniillik nem sokkal a vége előtt, a kakasülőről letekintve észrevettük a nézőtéren az egyik tanárunkat, így hát szinte pánikszerűen hagytuk ott az előadást, nehogy kifelé menet összetalálkozzunk vele. Úgy megijedtünk, hogy még bosszankodni is elfelejtettünk, pedig nagyon kíváncsiak lettünk volna a film végkifejletére.
– Pedig annál nincs is bosszantóbb, amikor az ember éppen a film végéről marad le – jegyezte meg Öcsi.
– Úgy van – bólintott Julika. – Ez volt a Gondviselés büntetése, amiért rosszul viselkedtünk. De nemcsak a Gondviselés leckéztetett meg minket aznap, hanem a szüleink is…
– Lebuktatok? – kérdezte Hugi, némi kaján mosollyal a szája szegletében.
– Le bizony – ismerte el az édesanyja – és szinte pontról pontra ugyanúgy, ahogy te, kislányom. Ugyanis akkoriban még létezett az úgynevezett családlátogatás intézménye. Az osztályfőnöknek munkaköri kötelessége volt, hogy év közben valamennyi tanítványának családjához ellátogasson, elbeszélgessen a szülőkkel, megismerkedjen a tanulóinak otthoni viszonyaival. Mivel a hiányzások miatt – amihez mi, négyen is hozzájárultunk – végül tényleg elmaradt aznap a tanítás, ezért aztán az osztályfőnökünk úgy gondolta, megejti a családlátogatást Komlósi Arankáéknál. Komlósi Aranka szülei pedig éppúgy rácsodálkoztak a történtekre, mint néhány órája én meg édesapád – fejezte be Julika a történetet.
