Hugi a köszönés után pontosan ugyanolyan kérdéssel indított, mint egy órával korábban a fivére:
– Mi az ebéd?
Ha e percben Gergő is a nappaliban tartózkodik, most bizonyára így szólt volna a maga ellenállhatatlan modorában: „feketeleves”, és a többiek által már jól ismert vigyor ült volna ki az arcára. Julika azonban nem volt gúnyolódó kedvében, így hát ismertette a menüt. Meg aztán sem ő, sem a családfő, sem pedig Öcsi nem árulhatta el, hogy miről beszélgettek az elmúlt percekben, ezért az ikrek először is a konyhába vonultak, és a megbeszélés az ebéd utáni szieszta idejére maradt.
– Mi újság az iskolában, kislányom? – kérdezte Almási Károly, teljesen közömbös hangon, ki sem pillantva az újságja mögül.
– Semmi különös – jött a szenvtelen válasz.
– Nem írtatok mostanában valami komolyabb, témazáró dolgozatot? – érdeklődött Julika is.
– Most nem aktuális – felelte Hugi –, majd történelemből fogunk a jövő héten, de attól nem félek, a kisujjamban van az egész témakör – tette hozzá mosolyogva, s közben Öcsire pillantott, de amaz mintha szándékosan kerülni igyekezett volna a tekintetét.
Nos, Öcsi valóban cudarul érezte magát ezekben a percekben. Tudta, hogy ennek a beszélgetésnek a végén még nagyon kellemetlen pillanatok várnak Zsófira, és legszívesebben adott volna egy apró jelzést számára, hogy kár a színjátékért, de nem tehette, hiszen az édesapja épp az ellenkezőjét kérte tőle. Így hát jobbára bámult kifelé az ablakon, s közben mélyen együtt érzett a testvérével, aki egyelőre nem sejtette, mekkora pácban van; csevegő modorban tovább folytatta:
– Ipari forradalom, eredeti tőkefelhalmozás, a polgári társadalom kialakulása… ezt bármikor játszva megírom ötösre.
Almási Károly most már letette az újságot, és belenézett kisebbik lánya szemébe:
– Ejha, de magabiztos vagy! Ez dicséretes. Ilyen magabiztos csak az lehet, aki folyamatosan, minden leckét alaposan megtanul a tananyagból. No persze, a történelem mindig is közel állt hozzád. De mi a helyzet például a fizikával vagy a kémiával?
Ha a családfő nem vette volna el az arca elől az újságot, Huginak talán még ezen a ponton sem ébred gyanú a lelkében. Most azonban megingott. Túl jól ismerte már az édesapja szúrós tekintetét, s halvány balsejtelem kezdte gyötörni.
– Tudod, ma délelőtt váratlan látogatót kaptunk – kezdett bele Julika, de a hitvese leállította:
– Várj, szívem, előbb hadd kérdezzem meg újból a lányunkat, hátha időközben eszébe jutott valami különleges esemény: Nos, Zsófikám, mi újság az iskolában?
Hugi immár biztos volt benne, hogy kár tagadni tovább, itt már csak az őszinte szó segíthet. Nagyot sóhajtott, aztán belekezdett:
– Igazából halvány fogalmam sincs, mi újság az iskolában, mert… tudniillik az az igazság, hogy… hát szóval… ezen a héten még nem voltam egyetlen órán sem.
– No, ez kiindulási alapnak megfelelő – bólintott az édesapja –, de most lépjünk tovább azon tények felé, amiket még nem ismerünk mindannyian. Tudniillik azt, hogy nem voltál benn a tanításon, mind jól tudjuk. Nemrégiben itt járt az osztályfőnököd, hogy jobbulást kívánjon neked. Ez okozta a vesztedet. Jobban mondva a lógásod titokban maradásának gyors vesztét. Most tehát kíváncsian hallgatunk, hogy mivel múlattad az időt az elmúlt három nap délelőttjein.
Hugi már egy ideje a szőnyeget bámulta, de most felemelte a fejét:
– Az a helyzet, apa, hogy valóban rátapintottál a lényegre. Kémiából és fizikából is témazárót írtunk hétfőn, azaz hogy az osztály megírta, de én nem mentem be az első két órára. És… és aztán a többire sem. Úgy gondoltam, két óra hiányzás az már túl sok egy egyszerű elalvásból fakadó késéshez, de túl kevés egy komolyabb betegséghez. Így aztán egész napos lógás lett belőle. Majd a hétfőből kedd, és végül szerda is…
Hosszas csönd telepedett az Almási-ház nappalijára. Hugi megint csak a szőnyeget nézte, a többiek pedig hol őt, hol egymást. Végül aztán Öcsi szólalt meg először:
– Csak nem azt akarod mondani, hogy egész tanítási idő alatt a mosdóban kuporogtál?
Hugi sóhajtott egy nagyot, majd így válaszolt:
– Természetesen nem. Sőt, egyáltalán nem terveztem meg előre semmit. Jött a hétfő, elindultunk az iskolába, és én tudtam, hogy témazáró dolgozat lesz, és azt is tudtam, hogy nem készültem rá megfelelően. Féltem is rendesen. Sőt, ahogy közeledtünk a gimnázium épületéhez, a félelem csak egyre nőtt, a végén már szinte rettegés lett belőle. Úgyhogy nem véletlenül szaladtam el akkor a mosdóba. Ott azonban már olyan pánik tört rám, hogy egyszerűen nem bírtam rávenni magam, hogy kilépjek az ajtón. Tudtam, hogy vészesen peregnek a percek, hallottam a becsengetést is, de képtelen voltam rá, hogy előbújjak. Szabályosan rosszul lettem. Megmostam az arcom, kétszer, háromszor, talán négyszer is, miközben fel-alá járkáltam, és egyszer csak azt vettem észre, hogy most már úgyis mindegy. Annyi idő eltelt, hogy már nem is volt értelme bemennem az órára, mert teljesen világos volt előttem, hogy azt a dolgozatot, amit háromnegyed órában sem mertem volna megírni, húsz vagy tizenöt percben pláne nem fogom tudni. Már ha egyáltalán megengedné a tanár úr, hogy hozzákezdjek, ha fél kilenckor méltóztatok beesni az ajtón.
– Rendben, az első óra történetét most már ismerjük – szólt közbe Julika –, kémiából tehát elbliccelted a dolgozatot. De mi volt a helyzet a második órával, a fizikával?
Hugi engedelmesen folytatta a töredelmes beismerő vallomást:
– Megmondom őszintén, afféle minden mindegy érzés jött rám. Egyik butaságom vonzotta maga után a másikat, és úgy borultak egymásra, mint a sorban felállított dominók…
– Micsoda lírai hasonlat! – szólt közbe az édesanyja, de a családfő egyetlen kézmozdulattal csendre intette.
– Folytasd, Zsófikám, hallgatunk – mondta a kisebbik lányának.
– Szóval, azon töprengtem, hogy ha a második órára bemegyek, akkor az egésznek olyan látszata lesz, mintha csak a kémia dolgozatot akartam volna megúszni. Kilógott volna a lóláb, hogy én, aki sohasem szoktam elkésni, pont a témazáró dolgozatról maradok le. Ilyesmi pedig nem történhet véletlenül… Úgy döntöttem, most már az egész napot meg kell úsznom valahogy. Persze arról, hogy ez vajon hogyan fog sikerülni, halvány sejtelmem sem volt.
– Na de mit csináltál? Egész nap a mosdóban kuporogtál? – ismételte meg a kérdését Öcsi, mintha legalábbis a gimnázium illemhely-felelőse lett volna, aki azért aggódik, mert rájött, hogy valaki illetéktelenül használta a mellékhelyiséget.
– Kimásztam az ablakon – bökte ki végre Zsófi, és újra csak lesütötte a szemét, közben pedig a skarlátvörös valamennyi árnyalatát felvonultatta az arcán.
– Na de a mosdó ablaka az utcára nyílik! – mutatott rá a testvére, ő pedig átmenetileg az iróniát választotta védekezési eszközül:
– Hát pont ezért másztam ki rajta! Ha nem az utcára, hanem a kémiaterembe nyílt volna, akkor sejtheted, hogy eszem ágában sem lett volna véghezvinni ezt a mutatványt. Tisztában voltam vele, hogy a portán nem mehetek ki, mert rögtön lebukom, így aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve kimásztam az utcára, és elszaladtam, jó messze az iskolától.
Öcsi töprenkedve vakarta meg a fejét:
– No de én úgy emlékszem, hogy aznap együtt jöttünk haza, mert ugyanannyi óránk volt. Illetve lett volna…
– Jól emlékszel – bólintott Hugi. – Együtt jöttünk haza, na de honnantól? A Kertváros sarkánál találkoztunk, három utcányira a gimnáziumtól, és lefogadom, hogy te azt hitted, előreszaladtam a fagyishoz. Máskor is történt már ilyen, sejtettem, hogy nem fogsz majd gyanút.
– Most már emlékszem – mondta Öcsi. – Tényleg azt hittem, hogy a fagyisnál voltál, és valóban nem találtam semmi gyanúsat az egészben.
