Almási Károly és két fia, valamint Áron beültek a vontató autóba, Áron édesapja, Kristóf pedig a saját kocsija volánja mögé ült, és lassacskán elindult a menet Debrecen felé. Már épp kezdett fellélegezni a kis csapat, amikor Ákos percről-percre elkeseredettebb arcot vágott a kormánynál, és csakhamar megjegyezte:
– Itt valami nincs rendben. Egyre nehezebben megy a vontatás, és mind a két kocsi ide-oda csúszkál.
Egy arra alkalmas helyen megállt tehát a menetoszlop, és újra csak kiszálltak az autókból.
Ákos feltételezését Áron édesapja is igazolta:
– Olyan érzésem van, mintha valami fékezné a kocsit, pedig én aztán nem nyomom a pedált.
A legidősebb Almási fiú ekkor már az autó jobb első kerekénél guggolt, és fájdalmas arccal mondta a diagnózist:
– Jól tippelt, Kristóf bátyám. Ez a fék bizony besült. Hozzá sem tudok érni a keréktárcsához, annyira forró. – Aztán felegyenesedett, és gondterhelt arccal nézett a távolba.
Gergő egyelőre nem értette, mi a probléma lényege:
– Miért nem haladunk tovább – kérdezte a bátyját.
– Nem tudunk – felelte Ákos. – Ezt az autót már nem lehet vontatni. Olyan, mintha Kristóf bácsi teljes erejéből, padlóig nyomná a fékpedált.
– Talán ha egy kis hóval megpróbálnánk lehűteni a kereket – ötletelt Áron, de leendő sógora leintette:
– Az sajnos mit sem segítene. Amikor elindulnánk, perceken belül újra áthevülne. Valószínűleg teljesen beszorult, beégett valamelyik fékpofa, és egyfolytában súrlódik a féktárcsával – magyarázta Ákos, végül pedig kimondta a legijesztőbb mondatot: – Ezt az autót már nem lehet vontatni. Autómentő kell hozzá.
Immár mindenki előtt világos volt, milyen kétségbeejtő a helyzet.
– Autómentőt szerezni szentestén? – töprengett hangosan Almási Károly, és gondterhelt pillantást vetett az égre. Erősen sötétedett.
Ákos sürgős telefonálgatásba kezdett, de néhány örökkévalóságnak tűnő perc után felhagyott vele:
– Reménytelen – legyintett, és ismét csak leguggolt a szóban forgó kerék mellé, sűrű fejvakarások közepette.
Most már Gergőn is erőt vett a kétségbeesés:
– Csak nem akarjátok azt mondani, hogy itt, az út szélén fogjuk tölteni a karácsonyt?
Egyelőre senki sem válaszolt neki, mindössze Almási Károly morogta el a fogai között:
– Még szerencse, hogy Öcsit visszaparancsoltam a házba.
A hó most már iszonyúan zuhogott, és a szél is feltámadt, ráadásul a látóhatár is egyre sötétebbnek tűnt.
Ebben a szent pillanatban feltűnt egy daruskocsi az úton, ami le is lassított mellettük, majd megállt. Pirospozsgás arcú, köpcös emberke ugrott ki a sofőrfülkéből, aki illendően köszönt, és megkérdezte, mi a baj, miért álldogál a kis csapat az út szélén a hóesésben. Ákos elmesélte, mi történt velük. A sofőr megértő arccal bólogatott, végül pedig kijelentette:
– Gond egy szál se’. Itt van a darus kocsim, felakasztjuk mögé a beteg járgányt, az elejét megemeljük, hogy a beszorult kerék ne forogjon, aztán irány Debrecen! Én is ott lakom, úgyhogy nem is kell kitérőt tennem.
Gergő nem bírta megállni, hogy diadalmas hurrát ne hallasson, aztán bekéredzkedett a daruskocsiba utasnak, a köpcös kis emberke mellé.
Alig egy óra múltán már az Almási-ház előtt fékezett a teherautó, mögötte a vontatott kocsival és Ákos autójával.
Ákos nemsokára odalépett a sofőrhöz:
– Nagyon köszönjük a segítségét. Mivel tartozunk?
A köpcös kis emberke arca most először komorult el:
– Csak nem képzeli, hogy pénzt fogadok el?
– Ne vicceljen, uram, hát nem kívánhatjuk ingyen a fáradozását… – erősködött Ákos, de a pirospozsgás arcú sofőr valósággal menekülőre fogta a dolgot, már a daruskocsi vezetőfülkéjéből kiáltott vissza:
– Nem volt fáradtság, amúgy is erre jöttem volna. Boldog karácsonyt!
Almásiék szinte kórusban viszonozták a jókívánságot, és addig néztek a daruskocsi után, míg csak el nem nyelte a hóesés.
Amilyen viszontagságokkal teli volt a vendégek megérkezése az Almási-házba, olyan meghitt hangulatú lett a szenteste és karácsony hétvégéje. Mindannyian úgy érezték, mintha legalábbis ezer éve ismernék egymást, és azt mondogatták, bárcsak sose múlna el az ünnep.
A legnagyobb mókamesternek Áron édesapja bizonyult, Hugi egy ízben meg is jegyezte:
– Nahát, hogy Kristóf bácsinak mindenről eszébe jut valamilyen történet!
Valóban, a derék székely atyafi szinte minden végszóra elő tudott állni valamilyen anekdotával. Amikor például a „női szakasz” a konyhában valamely recept hozzávalóiról értekezett, és azt taglalták, mennyi fűszer, hány kiló hús, milyen zöldség illik leginkább a nevezett ételbe, Kristóf bácsi menetrendszerűen megszólalt:
– A városban szolgáló székely leányt elküldik egy kiló húsért, de mivel akkor jött be divatba a kiló, mint mértékegység, hát útközben elfeledte az új szót. Vissza nem akart menni, hogy újra kérdezze, hát így adta elő a mészárosnál: „Már én nem tudom, hogy kilóg-e, belóg-e, de valami lógó húst adjon ezért a pénzért az asszonyomnak.”
Kristóf bácsi leginkább Gergővel pendült egy húron, nagyon imponált neki a középső Almási fiú fanyar humora. Egy baráti hátba veregetés közben meg is jegyezte:
– Nahát, öcsémuram, neked éppen olyan csavaros észjárásod van, akár egy székelynek. Már csak a tájszólásodon kéne valamicskét faragni, aztán, ha eljönnél hozzánk, senki emberfia meg nem mondaná, hogy nem ott születtél Kovászna megyében.
Gergő hálás mosollyal nyugtázta a megjegyzést. Nem csoda, hiszen a családban leginkább szúrós pillantásokat és ledorongolást kapott a pikírt hangú szellemeskedései nyomán, s most végre úgy érezte, egy igazán hozzáértő ember végre felfedezte és megértette az ő nagyszerű és egyedülálló humorát.
Egyvalami akadt csak, ami némi árnyékot vetett a nagy családi összejövetel hangulatára, nevezetesen az, hogy Áronék autója még mindig nem volt alkalmas a visszaútra, elvégre a szenteste óta besült fékkel álldogált a ház előtt. Ám ez a gond is hamarosan megoldódott.
Karácsony szombatjának délelőttjén ugyanis egy munkásruhát viselő, középkorú férfi csöngetett be az Almási-házba.
– Adjon Isten, Lajos szaki, nagyon köszönöm, hogy időt szakított ránk szent karácsony ünnepén – üdvözölte régi ismerősét a családfő, majd kabátot húzott, és elkísérte a vendéget a meghibásodott autóig. Ákos és Kristóf is vele tartott, és együtt a lehető legpontosabban elmesélték az autószerelő mester számára, milyen tüneteket produkált a kocsi az úton. Utána betolták az autót a garázsba, ahol Lajos szaki leszerelte az ominózus kereket, majd elismerően nyilatkozott:
– Pontos volt a diagnózis, Almási úr, csakugyan a fékbetét sült be. Nem kell megijedni, hazaugrok alkatrészért, aztán egy órán belül kicserélem. – Azzal amilyen gyorsan megjelent, olyan gyorsan el is viharzott.
Kristóf és Áron nagyon megkönnyebbült, de az is látszott rajtuk, hogy az jár a fejükben, vajon mibe fog kóstálni nekik ez a gyorssegély, elvégre ez a derék ember a karácsonyából áldoz időt a számukra.
Végül aztán ez a kérdés is meglepő fordulatot vett. Amikor jó másfél óra múltán Lajos szaki végzett a szereléssel, kiderült, hogy ő sem hajlandó pénzt elfogadni. Csakhogy ő meg is indokolta, miért döntött így:
– Tudják, engem már évek óta nagyon bánt valami – mondta Áronnak és az édesapjának, s miközben a fékolajat törölgette le a kezéről, szégyenlősen lesütötte a szemét: – Hat évvel ezelőtt, azon az átkozott decemberi napon én is nemmel szavaztam. Borzasztóan szégyellem, hogy hagytam magam meggyőzni és félrevezetni. Hát most legalább valamit letörlesztettem belőle, de még így is én tartozom maguknak. No, Isten áldja magukat, és kellemes utat hazafelé!
Azzal, hogy véget vessen a további vitának, felnyalábolta a szerszámos ládáját, és olyan gyorsan hagyta magára a két elképedt székely atyafit, hogy amazok szólni sem tudtak meglepetésükben.
Lajos szaki hm…