Ákos először hinni sem akart a fülének:
– Mi az, hogy elköltöztek? Arról én biztosan tudnék!
De az asszony csak erősködött, és egyfolytában azt hajtogatta, hogy ez már az ő háza.
– Ne tessék velem viccelni! – jajdult fel az Almási fiú, és körbepillantott, vajon fellelhetők-e rejtett kamerák a környéken. Meggyőződése volt, hogy ez csakis valami kandi kamerás, beugratós műsor része lehet, bár egyelőre nem volt világos előtte, miért pont ő lett a főszereplője egy ilyen műsorszámnak.
Elővette a telefonját, és felhívta Évit. Aztán a leendő apósát, Hajdú Endrét. Mindkét esetben géphang válaszolt: „Ezen a számon előfizető nem kapcsolható”.
– Na, mi a helyzet? – érdeklődött az asszony, aki szemlátomást mihamarabb ki szeretett volna szabadulni ebből az egész áldatlan helyzetből.
Ákos pontról pontra kikérdezte az új háztulajdonost, hogyan is zajlott le az adásvétel, kinek a közvetítésével, és mikor történt a konkrét ki- és beköltözés. Aztán megköszönte az információkat, és elindult Hajdú Endre cégének székhelye felé. Közben többször is próbálta Évit is és az édesapját is telefonon elérni, de mindannyiszor géphang válaszolt. Nagyon rossz érzések járták át, tetőtől talpig.
Kicsit fellélegzett, amikor megpillantotta a telephely épületét. Lelki szemei előtt útközben már az a kép is megjelent, hogy az épület helyén üres telek fog csupán árválkodni. Közelebb érvén pedig azt is konstatálta, hogy a régi, jól ismert „Hajdú Kft.” felirat díszeleg a kapu fölött.
– Jó napot kívánok! – köszöntötte a portást. – A főnök urat keresem.
– Az igazgatót? – kérdezett vissza amaz. – Aztán milyen ügyben? És egyáltalán, megbeszélt időpontra jött, kedves fiatalember?
– Nem szükséges vele időpontot egyeztetnem. Tudja, én a leendő veje vagyok – magyarázta Ákos.
– Az más – enyhült meg a szigorú tekintetű portás, majd szívélyesen beljebb tessékelte az Almási fiút, és elvezette az igazgató ajtajához, amely előtt átadta őt az előtérben üldögélő titkárnőnek. A titkárnő megkérdezte a nevét, majd felemelte a telefont, és bejelentette a vendéget a főnökének.
Amikor Ákos belépett az igazgatói irodába, minden ismerős volt számára, az összes berendezési tárgy, szőnyeg és függöny. Csak egyvalaki nem, aki az íróasztal mögött posztolt.
– Tiszteletem, uram! Almási Ákos vagyok, az igazgatót keresem.
Ötven felé járó, kopasz, köpcös emberke emelkedett fel a főnöki bőrfotelből, aztán kezet nyújtott:
– Üdvözlöm! A nevem Pécsi Lajos. Én volnék az igazgató. Miben segíthetek?
– Itt valami félreértés lesz – sápadozott Ákos –, tudomásom szerint ugyanis a Hajdú Kft. igazgatóját Hajdú Endrének hívják.
– Egy hónappal ezelőttig valóban ez volt a helyzet, kedves fiatalember – magyarázta mosolyogva a főnök –, de most már velem kell beérnie. Biztosíthatom, hogy amennyiben cégünk szolgáltatásainak igénybevétele…
– Egy pillanat – vágott közbe türelmetlenül Ákos –, jómagam nem a céget kerestem most fel, hanem magát a személyt. Az igazgatót. Pontosabban, a hajdani igazgatót. Hajdú Endrét, személyesen.
– Foglaljon helyet, kérem – szólt a köpcös kis emberke, mert valószínűleg jól látta, hogy vendégének kiszaladt a vér az arcából, és gyanítható volt, hogy az erő is kiszaladt a lábából. – Nos, az a helyzet, hogy a cég életében egy hónappal ezelőtt tulajdonosváltás következett be. Azóta jómagam, valamint gyermekeim tulajdonoljuk a kft.-t, mégpedig száz százalékos arányban. Hajdú Endrének már semmilyen módon és mértékben nincs köze a céghez, mert azt, hogy egyszerűen fogalmazzak, egy hónappal ezelőtt eladta számunkra. A lakhelyéről, illetve tartózkodási helyéről pedig nincs tudomásom, így sajnos nem tudok önnek segíteni.
Ákos leforrázottan botorkált ki a Hajdú Kft. telephelyéről. Úgy érezte magát, mint aki valami kegyetlen rémálom tehetetlen szereplője. Öntudatlanul rótta az utcákat, észre sem vette, hogy jó ideig nem is hazafelé, hanem rossz irányba haladt, így aztán csak nagy sokára, jókora kerülővel ért haza a szülői házba.
Szerettei rögtön látták rajta, hogy valami nagyon súlyos dolog történhetett vele. Úgy rogyott le a nappali foteljébe, mint egy zarándok, aki napokon át egyvégtében gyalogolt.
– Évi elveszett. – Ennyit volt képes kinyögni, majd az értetlen arcokat látva hozzátette: – Pontosabban eltűnt.
– Hogyhogy eltűnt? – hüledeztek az ikrek.
– Úgy érted, elrabolták? – kérdezte a krimiken edződött Gergő.
– Jaj, fiam, az ég szerelmére, mondd már, mi történt!? – tördelte a kezeit Julika.
Ákos erőt vett magán, és részletesen elmesélte az elmúlt órák eseményeit.
– Szóval, ez a helyzet – fejezte be végül –, Évi és az édesapja is nyom nélkül eltávoztak valahová, és fogalmam sincs, hol lehetnek most, és miért tették ezt.
