Almási Károly a dolgozószobájában ült az íróasztala mögött, és épp egy hosszabb riportjának végső formába öntésén fáradozott. Ám amint Ákos belépett a szobába, félretett minden munkát. Rögtön látta a fia arcán, hogy itt valószínűleg nem egy csip-csup ügyről lesz szó, amit néhány perc alatt meg lehet oldani.
– Mi járatban, nagyfiam? – kérdezte óvatosan, és a válaszként érkező első sóhaj nyomán már tudta, hogy a megérzése helyesnek bizonyult.
Ákos lehuppant az édesapja íróasztalával szemben lévő fotelbe, a könyvet az asztalra helyezte, majd részletesen elmesélte, miféle dilemmába keveredett.
Almási Károly figyelmesen végighallgatta elsőszülöttjét, majd így szólt:
– Nem hiszem, hogy indokolt lenne a dilemma kifejezés használata erre a napnál is világosabb esetre. Számomra teljesen egyértelmű, hogy mi a teendőd.
– Na de apa! – vágott közbe Ákos – Hát nem érted? És mi van akkor, ha ennyi év után teljesen fölösleges fájdalmakat fogok vele okozni a legjobb barátomnak?
A családfő nem tudta visszafogni magát, és egészen halványan ugyan, de elmosolyodott, majd a következőkre hívta föl a fia figyelmét:
– Tudod, mi mutatja a legfényesebben, hogy a lelked mélyén magad is tisztában vagy a helyes megoldással? Nos, csak az, hogy még meg sem vártad, mire mondom azt, hogy egyértelmű számomra, mi a teendőd, máris közbevágtál, mert magad is tudtad, miről beszélek. Vagy legalábbis, hogy miről beszélnék, ha hagynál – tette hozzá.
– Apa, ha én bármiben is biztos lennék, akkor nem fordultam volna hozzád – érvelt Ákos.
– Márpedig tőlem csakis azt a véleményt hallhatod, amiről azt gondolom, neked is ott lapul a szíved mélyén – jelentette ki határozottan Almási Károly. – Nézd, Imre már nem kiskorú, és te nem is vagy az apja, hogy megítélhesd, mi a jó neki. Nem vagy az orvosa sem, hogy eldönthesd helyette, mi szolgálja az érdekeit. És istennek se képzeld magad, aki mások életéről határozhat…
– Ezt az orvosos példát nem igazán értem – húzta fel a szemöldökét Ákos.
– Elmagyarázom – intett az édesapja. – Annak idején, a kórházban azt mondtam az orvosomnak: doktor úr, mind a ketten felnőtt emberek vagyunk, kezeljük is hát egymást ennek megfelelően. Akármi bajom is van, pontosan tudni akarom, mi az. Ha fájni fog, majd legfeljebb tapintatosan tetszik elmondani, de nekem akkor is az igazságot kell tudnom, azzal tudok csak mit kezdeni, a félreértelmezett tapintattal nem. Öt gyermeket nevelek, tehát egyetlen elvesztegetnivaló napom sincsen.
– Rendben, így már értem – bólintott Ákos -, de mondd csak, mi van akkor, ha átadom a levelet, és aztán maga Imre orrol meg rám miatta?
– Ugyan miért orrolna meg?
– Mert olyasvalami áll abban a levélben, amit ennyi idő után már egyáltalán nem szeretne tudni. És majd azt mondja: Ó, te ütődött, hát ettől igazán megkímélhettél volna!
Ezúttal Almási Károly sóhajtott nagyot:
– Fiam, azt a hibát, amit most készülsz elkövetni, egyszer már elkövetted. Mégpedig pontosan ebben az ügyben.
– Nem értem, mire célzol.
– Akkor emlékeztetlek rá: Dóri a kezedbe nyomott egy könyvet, és kérte, hogy add át a barátodnak. Te ránéztél a kötet címére, és önhatalmúlag úgy döntöttél, nem fogod teljesíteni a megbízatást. Ráadásul ezt a lehető legrosszabb módon követted el. Mert ugyebár azt is mondhattad volna Dórinak, hogy szerinted nem illik egy Magyarország szépségeit bemutató útleírást küldeni olyasvalakinek, aki épp most készül hosszabb időre elhagyni a hazáját, és ezzel fölösleges lelkifurdalást okozni neki. Ha így teszel, Dóri dönthetett volna úgy is, hogy inkább saját maga kézbesíti a levelet, akár a könyvvel, akár a könyv nélkül. Vagy akár úgy is dönthetett volna, hogy beavat a részletekbe, és akkor tudtad volna, hogy a könyv nemcsak önmagában üzenet, hanem levelet is tartalmaz. De te nem így cselekedtél, hanem abszolút a saját szakálladra, bárki megkérdezése nélkül.
– De hiszen most megkérdeztelek téged, apa – vetette közbe Ákos csöndesen.
– Én csöppet sem vagyok fontos szereplője az ügynek – jelentette ki a családfő. – Különben is, arra nem gondoltál, hogy akárhogy cselekszel is, a dolog bármikor kiderülhet? Ha Dóri és Imre valaha találkoznak, márpedig reménykedjünk benne, hogy Dóri egyszer hazatér közénk, akkor majd egész biztosan szóba kerül köztük a történetük ezen fejezete. És akkor mit mondasz nekik? Hogyan magyarázod majd meg, hogy megsértetted a levéltitkot, netán meg is semmisítetted a levelet?
– Pontosan úgy magyarázom majd el nekik is, ha erre kerül a sor, mint ahogyan most neked – jelentette ki magabiztosan Ákos.
A családfő hosszan az elsőszülött fia szemébe nézett, majd csöndesen és nyugodtan, de kellő eréllyel így szólt:
– Nézd, nagyfiam, inkább az az érzésem, és ne bántódj meg ezért, de mintha félnél szembesülni azzal, hogy annak idején elhibáztad, és most nem akarod, hogy erről ők is tudomást szerezzenek…
Ezen utóbbi szavak kellően nagy hatást fejtettek ki Ákosra. Még este is, amikor álmatlanul hánykolódott az ágyában, az édesapja azon mondatai jártak a fejében: „Fiam, a Mindenható előbb vagy utóbb, de mindig szembesít minket a gyarlóságainkkal. Értelmetlen elfutnunk a sorsunk elől, mert egyszerűen nincs hová. És főleg nincs értelme az egyik hazugságból egy másikba menekülni, mert a végén a hazugságok olyan dzsungelében találjuk magunkat, ahonnan már bozótvágóval sem bírunk kiszabadulni.”
