Vasárnapi ebédek #339

– Nahát, mennyi sütemény megmaradt! – sopánkodott Julika a vasárnapi ebéd után.

– Ne csodálkozz, anya – vigasztalta Hugi –, egyikünk sem kifejezetten édesszájú.

– Nem csodálkozunk rajta, kicsi lányom – nyugtatta meg hamiskás mosollyal a családfő. – Tudniillik mi akartuk, hogy így legyen. Mármint édesanyád meg én. Igen sok munkánk van benne, hogy egyik gyermekünk sem lett édesszájú.

– Munkánk? – jajdult fel Julika tettetett felháborodással. – A magam részéről inkább harcnak nevezném.

– Igazad van, szívem, néha csakugyan szinte közelharcot kellett vívnunk – egyezett bele Károly.

– Elárulhatnátok végre, miről van szó – dörmögte Öcsi. – Tán úgy kell értenünk, hogy az asztal körül kergettetek minket kicsi korunkban, ha csokievésen kaptatok? Vagy erőnek erejével kicsavartátok a kezünkből a szaloncukrot, amikor megdézsmáltuk a karácsonyfa termését?

Gergő elérkezettnek látta az időt a szokásos pikírt megjegyzésének megtételére:

– Te komolyan úgy gondolod, Öcsi, hogy a szaloncukor a karácsonyfa termése…? Nahát, egy ilyen nagy fiú, és még hisz a mesékben! – simogatta meg atyai gesztussal az öccse fejét, de közben fülig érő vigyorral magyarázta: – Tudod, az nem úgy van ám, hogy a karácsonyfán szaloncukor terem. A karácsonyfa alapvetően fenyőnek tekinthető, és mint ilyennek, a termése a toboz. A szaloncukrot mi, felnőttek szoktuk ráaggatni, hogy ti, gyerekek, örüljetek neki.

– Hehe, nagyon vicces – húzta el a száját az Almási család legifjabb férfitagja. – Nem baj, ha én inkább anyáék elbeszélését szeretném meghallgatni?

A szülők egymásra néztek, melyikük is kezdje el, aztán kivételesen Julikáé lett a főszerep:

– Akkoriban, amikor Ákos megszületett, éppen annyi szuvas fogú meg kövér kisgyerek éldegélt az ismeretségi körünkben, hogy apukátokkal jó előre elhatároztuk, a mi csemetéink nem fogják nyakra-főre mindenféle édességgel tömni magukat. Igen ám, de ezen cél eléréséhez a két szülő elhatározása kevés. Hogy stílszerű legyek: édeskevés. Hiszen ott vannak a nagyszülők, keresztszülők, nagynénik, nagybácsik, unokatestvérek, s minden rendű és rangú rokonok és ismerősök. No, őket aztán nem volt egyszerű meggyőzni arról, hogy semmiféleképpen ne hozzanak ajándékba se csokoládét, se nyalókát, se savanyú cukrot. Ha mindenáron édességgel akarják meglepni a gyerekeinket, hozzanak nekik gyümölcsöt!

– A nagyszülőket volt a legnehezebb meggyőzni arról, hogy sem elhízott, sem cukorbeteg, sem fogfájós gyerekeket nem akarunk nevelni belőletek – vette át a szót a családfő –, így hát azt mondtam anyukátoknak: a te szüleidnek magyarázd el te, tőled hamarabb elfogadják, hiszen mégiscsak te vagy a lányuk. Az én szüleimnek meg elmagyarázom én, tőlem hamarabb elfogadják, hiszen mégiscsak a fiuk vagyok.

– No, azért Kincses nagyapátokkal nem volt ilyen egyszerű a helyzet – emlékezett vissza mosolyogva Julika. – Azt mondta, a gyereknek ugyanúgy szüksége van néha egy kis édességre, akár kenyérre vagy tejre. Mire én azt feleltem, ha a gyümölcs nem édesség, akkor semmi sem az. Kivéve talán a citromot, de azt is hozhat nyugodtan, jó lesz a teátokba. Ha pedig mindenáron csokoládét akar belétek tömni, hát nem bánom, húsvétkor vagy Mikuláskor megteheti, de csak módjával.

– A legelképesztőbb módszerre Tekla nénétek esetében volt szükségünk – mesélte apa. – A drága nénikém egyszerűen nem és nem volt hajlandó figyelembe venni a kérésünket. Egyszer aztán, amikor beállított három hatalmas tábla csokival, amit Ákosnak, Dórinak és Gergőnek szánt, anyukátokkal szó szerint kiragadtuk a kezéből az édességeket, és egy ültő helyünkben befaltuk, amíg ti a gyerekszobában játszottatok.

– Szerintem egyszerűen csak falánk módon megkívántátok a csokinkat, azért nyúltátok le – vigyorgott Gergő, de az édesapja letorkolta:

– Te csak ne becsüld le az önfeláldozásunkat, fiacskám! Anyukáddal együtt úgy elcsaptuk a hasunkat, hogy csuda, de végre sikerült megértetnünk Tekla nénivel, hogy ebben a házban kijátszhatatlan csokoládé-vámőrség működik.