Hirtelen csönd támadt a nappaliban. A család tagjai elmerültek a gondolataikban, és hosszú ideig egyikük sem szólalt meg. Senki nem volt képes most valami új, semleges témával előhozakodni, hiszen mindenkinek ugyanazon tárgykör mentén forogtak a gondolatai. Végül Ákos volt az, aki fejcsóválva megjegyezte:
– Pár évvel ezelőtt nem hittem volna, hogy ilyen nagyot fordul a világ. Addig mindig csak arról lehetett hallani, hogy Erdélyből jönnek át ide emberek munkát vállalni, mostanában meg egyre többekről tudom meg az ismeretségi körömben, hogy odaát próbálnak szerencsét.
Megint súlyos csönd telepedett a házra, s közben a legidősebb Almási fiú is rájött, hogy amit ő semleges témának szánt, nem érhette el a célját. Hogyan is érhette volna el egy olyan közlendő, amiben a munkavállalás meg az Erdély kifejezések szerepeltek?
Aznap este mindannyian súlyos teherrel a lelkükben tértek nyugovóra. De aztán, ahogy teltek a napok, egyre inkább megszokták a gondolatot, hogy Dóri hamarosan nekivág a világnak szerencsét próbálni.
Ez a pillanat végül hamarabb jött el, mint bármelyikük gondolta volna. Áron már májusban jelezte, hogy nyárra is tud munkát szerezni Dórinak, mert a táboroztatásnál szükség mutatkozott még egy pedagógusra a létszámban. Így aztán június végén Dóri egyszer csak azon vette észre magát, hogy az indulás előtti utolsó hétvégéjét tölti a szülővárosában.
A szombatot arra használta fel, hogy végiglátogassa gyermekévei és kamaszkora legkedvesebb helyszíneit. Maga mellé vette Sacit, a barátnőjét, és egész álló nap Debrecen utcáit, tereit járták.
– Emlékszem, mekkorát estem itt egyszer biciklivel – szólalt meg Dóri a Nagyerdő egyik játszóterén. – Új melegítőnadrág volt rajtam, egy nappal azelőtt kaptam, és rögtön kiszakadt a térdemnél. Szegény anyu nem volt túlságosan boldog.
– Arrafelé volt egy bokros rész hajdanán – mutatott egy távolabbi pontra Saci. – Mindig oda bújtunk el babázni, emlékszel?
– Hát persze! – mosolyodott el Dóri. – Még arra is, amikor a fiúk odalopóztak kihallgatni, hogy mit beszélgetünk.
Később elsétáltak hajdani általános iskolájukhoz. Egyikük sem járt már arra évek óta, így hát csodálkozva fedezték fel, hogy Arany János új mellszobra áll az udvar egyik sarkában.
– Érdekes. Milyen kicsinek tűnik most ez az udvar! – kiáltott fel az Almási lány a kerítésre könyökölve. – Pedig biztosan emlékszem, hogy az évnyitó meg az évzáró ünnepségeken valamennyi osztály fel tudott itt sorakozni.
– Nem az udvar lett kisebb, mi lettünk nagyok – jegyezte meg nevetve Saci, aztán hirtelen megragadta a barátnője karját: – Te Almási! Nem mászunk be egy kicsit hintázni? – kérdezte huncutul. – Tudod, mint a régi szép időkben.
És úgy vihogott, akár egy bakfislány.
– Ne bomolj, Sára! – intette le mosolyogva Dóri. – Holnapután indul a buszom a Székelyföldre. Szép kis bemutatkozás lenne, ha mindjárt a rendőrségi fogdából üzennék az új munkahelyemre, hogy sajnos nem áll módomban időben elfoglalni az állásomat, mert garázdaság miatt előállított a rendőrség.
Aztán hosszasan hallgattak, és bámulták az üres iskolaudvart, mígnem egyszer csak egy idős, fehér szakállú férfiú haladt el mellettük.
– Tanár úr! – kiáltott fel önkéntelenül Saci. – Hát már meg sem ismer minket?
Az idős úriember megtorpant, hátrafordult, és a szemüvegét feltolva igyekezett szemrevételezni a két, felismerendőnek kikiáltott hajadont, aztán elmosolyodott, és pajkosan megjegyezte:
– Hát már megint maga renitenskedik, Almási?
Dóri a füle tövéig elpirult, ennek ellenére bátor hangon – amilyet soha nem mert volna megengedni magának annak idején az osztályteremben – pontosított:
– Almási én vagyok. Ő itt Saci, aki a tanár úr favonalzójával végzett el különböző, méltányolhatatlan műveleteket, leginkább nagydolgozatok idején.
Az ősz szakállú úr elmosolyodott, és most nem felfelé, hanem az orra hegye irányába tolta le a szemüvegét, aztán huncut mosollyal kitekintett mögüle:
– Hát mi járatban vannak errefelé?
– Almási búcsúzik az anyaországtól, így aztán most végigjárjuk az összes helyet, ami valaha kedves volt neki – felelt Saci, mire hajdani tanítójuk elkomorodott, s a szakállát idegesen simogatva kérdezte:
– Maga is nyugatra készül?
– Szó sincs róla, tanár úr – vágta ki büszkén Dóri. – Épp az ellenkező irányba megyek, keletre.
Ezt feltétlenül meg kellett beszélni, úgyhogy ősz szakállú tanítójukkal bementek az iskolába, hogy aztán a tanári szoba mélyén beszéljék át a múltat, a kedves emlékeket és a kilátásokat.
A hangulat olyan bensőségesre sikeredett, hogy Dóri beszámolt lelkének legtitkoltabb érzeményeiről is, mire a tanár úr a szakállát simogatva megjegyezte:
– Az első pillanat tanítása az élet igazi nagy törvénye. Ha meg akarod érteni az élet további törvényeit, ennél a törvénynél kell kezdened. Mi az, amire az első pillanat taníthat meg téged, ha felismered üzenetét? A cselekvés bátorságára és a tűrés erényére – de főképp arra, hogy választásod e kettő közül helyes legyen. Mondotta mindezt Tatios.
Saci momentán nem foglalkozott az ókori bölcsekkel, leginkább a saját fontosságát szerette volna igazolva látni, s ennek okán buzgó helyeslésbe kezdett:
– Ugye, tanár úr? Hát én is így gondolom. Mondtam én már ennek az ütődött Almásinak a nyári táborban is, hogy fölösleges harcolnia az elemekkel. Őket egymásnak teremtette az ég, és kész. Nem tehetnek ellene semmit.
Ősz tanítójuk megadóan nézett rá, mint annak idején feleltetés közben, amikor Saci azt próbálta neki beadni, hogy most nem tud beszélni, mert a hétvégi futballmeccsen teljesen berekedt. Tanárja focibolond tulajdonságára próbált apellálni, de mindig rajtavesztett, mert ilyenkor elővetették vele a munkafüzetet, s mint tanárja mondta: aki nem óhajt szóban felelni, azt majd kikérdezzük írásban.
Dóri nem örült barátnője csapongó témavezetésének. Most, hogy teljes mélységében feltárta hajdani pedagógusa előtt lelkének minden dilemmáját, szerette volna, ha az ő problémái körül forog a beszélgetés.
– Ha a tanár úr lenne most az én helyemben, mit cselekedne? Hogyan döntene? – kérdezte az Almási lány, és leplezetlen izgalommal, tágra nyílt szemekkel várta a választ, mint annak idején, a tanórák során.
Az ősz szakállú tanító fölkelt a székéből, fel-alá kezdett járkálni, vakargatta a feje búbját, végül kibökte:
– Jegyezze meg jól, Almási, ezen szavakat: Bár bánat a szívnek távoli dolgok után vágyódni, vágyaidat ne tekintsd hiábavalónak! Ami mára megvalósult, tegnap még képzelet volt. Mondotta Tatiosz.
Dóri először értetlenül bámult hajdani tanára arcába, aztán lassan megértette, hogy senki sem dönthet helyette, senki sem érezhet az ő szívével. Felnőtt nő lett, és immár saját maga felelős minden tettéért, legyenek azok bármekkora horderejűek is. Indulnia kell, s indulni is fog, mert valamely Hatalom, amit neki nincs módja számonkérni, így akarja.
