Vasárnapi ebédek #333

– Igazán remek ember a bátyja – jegyezte meg Áron. – Már akkor is ez volt a véleményem róla, amikor még csak a maga elbeszéléseiből és leírásaiból ismerhettem, de most, hogy találkoztam vele, rögtön éreztem, hogy pontosan az a szeretetreméltó, intelligens, csupaszív, megnyerő személyiség, amilyennek maga lefestette.

– Valóban így van – bólintott Dóri, aztán szeretetteljes hangon így folytatta: – Tudja, néha azt gondolom, hogy Ákos az a szerencsés lélek, akiben anyánk és apánk valamennyi jó tulajdonsága egyesült.

– Bár még csak egyszer találkoztam a szüleivel, de az első benyomásaim alapján és magát ismerve azt gondolom, ugyanez magáról is elmondható – mondta Áron, mire az Almási lány azt felelte:

– Köszönöm, ez igazán kedves volt öntől.

Végszóra megérkeztek az étteremhez, ahol vacsorázni szándékoztak. Aperitívként likőrt rendeltek, és amikor a pincér magukra hagyta őket a két pohárral, Dóri hirtelen ötlettől vezérelve megkérdezte:

– Mit gondol, nem lenne még itt az ideje, hogy megigyuk a pertut?

Brassai tanító úr magánkívül volt az örömtől, de óvakodott kimutatni az érzelmeit, ezért incselkedve így felelt:

– A magam részéről nem erőltetem. Szerintem a magyar nyelv egyik szép és nemes adománya a magázódás.

– Ebben igaza van – ismerte el Dóri –, de bizonyos körülmények között, bizonyos idő után már túlságosan ridegnek és fölöslegesen távolságtartónak hathat két ember között ez a formula.

Brassai tanító úrba belebújt a kisördög. Emlékezett rá, a nyári táborban hányszor célozgatott rá, hogy igazán letegeződhetnének végre, de az Almási lány mindig elhárította a kezdeményezését, így hát most elhatározta, hogy nem adja be olyan könnyen a derekát:

– Emlékszem, a nagyszüleim is magázták egymást egész életükben, és ezt soha nem éreztem ridegnek és távolságtartónak, sőt. Volt benne valami békebeli, valami nemes és tiszteletteljes.

Dóri kissé meghökkent a szelíd visszautasítást tapasztalva. Úgy gondolta, Áron kapva kap majd a felajánláson, s miután nem így történt, zavartan azt motyogta:

– Magázódni is többféleképpen lehet. Én például a „maga” szót sokkal barátságtalanabbnak érzem, mint az „ön” megszólítást.

Áron megint csak kénytelen volt ellenvéleménnyel élni:

– Ez attól függ, hogyan ejti ki a szavakat az ember. Figyelje csak meg! – Azzal szigorú ábrázatot öltött, s szokatlanul mély tónusban így szólt: „Ön egy elviselhetetlen nőszemély.” Aztán a tőle telhető legáthatóbb tekintettel nézett az Almási lány szemébe, a vonásai pedig rajongó mosolyra húzódtak, miközben ezt mondta: „Maga nekem nagyon tetszik. Soha életemben nem szerettem még úgy senkit, mint magát, és tudom, hogy ez már mindig így lesz, amíg csak maga meg én a világon vagyunk.”

Dóri érezte, hogy a füle tövéig belepirul a burkolt, de mégis nyíltszíni vallomásba. Zavartan elmosolyodott, lesütötte a szemét, a következő pillanatban pedig nagyon hálás lett Áronnak, amiért az észrevette a zavarát, és tapintatosan a munkája iránt kezdett érdeklődni.

– Nos, a helyzet, ha lehet, még elkeserítőbb, mint amikor a legutóbb találkoztunk – tájékoztatta a kollégáját. – Lassan teljesen elveszítem a reményt, hogy belátható időn belül pedagógusi álláshoz juthatok. Sajnos az újságok rendre elbocsátásokról és leépítésekről szóló hírekkel vannak tele, nem pedig állásajánlatokkal. Jelenleg akad ugyan néhány tanítványom, akiket alkalmilag korrepetálok, de hát egy igazi iskola mégiscsak más…

Brassai tanító úr sohasem kívánhatott volna ennél jobb végszót magának ahhoz, hogy előálljon azzal, ami magyarországi látogatásának eleddig titkolt, de igazi célja volt:

– Mondja csak, nem akarja újból átgondolni az ajánlatomat? Székelyföldön tudnék magának igazi állást, igazi iskolában…

– Nem az volt az álmom, hogy rögtön a pályám elején el kell hagynom a szülővárosomat, csak hogy taníthassak – ismerte be Dóri.

– Ne gondolja, hogy az én pályafutásom kezdete egy fáklyásmenet volt – mondta Áron, és belekezdett egy történetbe, hogy némi biztatást adjon az Almási lánynak. – Olyannyira nem volt az, hogy egy szűk hónap után ott akartam hagyni csapot-papot.

– Hogy érti ezt? Mit akart ott hagyni? Az iskolát?

– Nemcsak az iskolát, hanem az egész tanítói pályát!

– El sem tudom képzelni, mi sarkallhatta ilyen döntésre.

– Rendkívül egyszerű: az első osztályom alig pár hét alatt elérte, hogy abszolút alkalmatlannak tartsam magam a pedagógusi pályára.

– De hát mit csináltak, az ég szerelmére?

– Hogy mit? Mindent! Mármint tanulás és figyelés helyett. Beszélgettek. Lármáztak. Sós kiflit ettek kefirrel. Képeskönyvet nézegettek. Leveleztek. Papírgalacsint hajigáltak. A legmegátalkodottabbak a hátsó padban csapd le csacsit játszottak.

– Mit mondjak, elég nehéz elképzelni… – csóválta a fejét az Almási lány. – Hanyadikosok voltak?

– Harmadikosok. Az előző két évben egy idős, nyugdíj előtt álló kollegina tanította őket, és már ő sem nagyon bírt velük. Nálam pedig csak rosszabbodott a helyzet… Így aztán az első pár hét elteltével bementem az igazgatónőhöz, és beadtam a felmondásomat. Azt mondtam, nekem ennyi egy életre elég volt a tanításból, nem vagyok alkalmas a pályára. A főnököm nem fogadta el a felmondásomat, és váratlan javaslattal állt elő. Azt mondta, növesszek bajuszt.

Ezen a ponton Dóri nem bírta tovább, kibuggyant belőle a hahota:

– Hogy micsoda? Növesszen bajuszt?… Hát ez óriási!

– No csak várjon, mindjárt megérti az összefüggést – mosolyodott el Áron, majd némileg elpirulva így folytatta: – Az igazgatónő szerint az volt minden baj forrása, hogy kölyökképű vagyok. Nincs tekintélyem a gyerekek előtt. Nem tanárukként tekintenek rám, hanem gyakorlatilag a pajtásukként, dacára a jó tíz év korkülönbségnek. Ezért javasolta, hogy növesszem meg a bajuszom.

– És ez hatott? – firtatta az Almási lány, még mindig nevetéssel küszködve.

– Ugyan, dehogy! – legyintett Áron. – Egyrészt a bajuszom jóval lassabban nőtt, mint ahogy a türelmem fogyott. Végül pedig rá kellett ébrednem, hogy növeszthetek én akkora harcsabajuszt is akár, hogy a szivarzsebemnél lengedezzen a vége, akkor sem tudom megfegyelmezni a társaságot.

– Valamit nem értek – vetette közbe Dóri. – Maguknál nincsenek semmiféle fegyelmezési eszközök? Miért nem küldte ki a teremből a renitenseket?

– Próbálkoztam vele, de semmit sem ért – ismerte el Áron. – Gondoljon bele: ha egy lurkó beszélget vagy eszik az órán, én meg kiküldöm, azért jószerivel még hálás is lesz nekem, nemhogy megijedne! Kizavartam az első gyereket, aztán a másodikat, a harmadikat, végül már akik bent maradtak, irigyelni kezdték azokat, akik kinn a folyosón nyugodtan folytathatták a trécselést, a falatozást meg a kártyapartit.