– Azt azért mind jól tudjuk, Félvér, hogy te semmit sem csinálsz önzetlenül – jelentette ki szigorúan Attila a lebuj mélyén, Osmosis vigalmi negyedében. – Térjünk a lényegre: mit kérsz cserébe az értesülésekért?
– Most miért vagy ilyen rossz véleménnyel rólam, nemes törzsfő? – próbált ártatlan arcot vágni Stribek.
– Talán mert ismerlek…
– De ennyire rosszul nem ismerhetsz!
– Idefigyelj, Félvér! Ne vegyél mindent szidalmazásnak, amit mondok. Igazából én tisztelem azt a tulajdonságodat, hogy a jég hátán is meg tudsz élni. Az a fajta ember vagy, aki mindenhol, minden körülmények között feltalálja magát. Nem mondom, hogy szeretnék olyan lenni, mint te, mert sokféle dologra vagy képes, amire engem sosem vinne rá a lélek. De meg kell hagyni, nagyon talpraesett ember vagy. Csakhogy…
– Na, sejtettem, hogy most jön a csakhogy – dünnyögte Stribek.
– Pusztán szívjóságból te nem csinálsz semmit. Minden dolog mögött a saját érdekedet nézed. Helyezkedsz, könyökölsz, buzogsz, törtetsz, sokszor anélkül, hogy bárki másra tekintettel lennél, és próbálsz minden helyzetből valamiféle hasznot húzni. Bökd ki hát, hogy mit vársz cserébe azért, hogy továbbítsam a szavaidat a kormányzónak.
– Nagyon félreismertél engem, derék törzsfő. Tudd meg, hogy régóta bújtatom az egy igaz Isten híveit, élükön a Tanítóval. Alkalmanként az én rózsaszín zászlós házam alagsorában szoktak volt összegyűlni. Márpedig ezen a szigeten ez nem egészen veszélytelen hozzáállás. Ha bármikor lebukunk, könnyen az aréna porondján találhattam volna magamat, szemközt egy medvével vagy egy farkasfalkával.
– Nem hinném, hogy a kettőnk mondandója oly nagyon ütné egymást – vélekedett a magyar. – Bújtattad őket, mert ebből is valamiféle hasznot reméltél. Ha nem is azonnal, de a jövőben mindenképp… Viszont hadd közöljem újra, én nem az emlékkönyvedet szeretném megírni a csodás életutadról, Félvér! Nyögd ki végre, hogy mit vársz cserébe!
A beszélgetés ezen a ponton érdekes fordulatot vett, a váratlan történések nyomán pedig Stribek percekig ült letaglózva a székében, és fogalma sem volt, tulajdonképpen mi megy most végbe a szeme láttára.
Az egész azzal kezdődött, hogy a nemes törzsfő fülbevalóján felvillant egy aprócska vörös fénypont. Ezzel egyidejűleg maga Attila is összerezzent, és a füléhez kapott, majd izgatottan az övén fityegő tarsolyába nyúlt, és előhalászott belőle egy furcsa, spatulához hasonló, lapos készséget.
A következő pillanatban Stribek azt hitte, a törzsfő valamely ismeretlen okból a fülébe szándékozik dugni a spatulát, de végül nem ez történt. Inkább ráfektette a tulajdon bőrére a füle mögött. Jobban mondva a spatula egyik vége a fülcimpája mögé került, az alsó vége viszont az álla alá simult, de ez utóbbit a bordélytulajdonos nem tudta jól megfigyelni, mert bármennyire is rövidre volt nyírva Attila szakálla, a teljes szemrevételezés útját eltakarta. Arról nem is beszélve, hogy amikor a törzsfő ráfektette a különös készséget a bőrére, az szinte teljesen eltűnt, legalábbis nagyon hasonlatossá vált a színe Attila bőrének árnyalatához.
Ám a legmeghökkentőbb dolgok még csak ezután következtek. A nemes törzsfő elkezdett magában beszélni. Vagy legalábbis nem lehetett biztosan tudni, hogy most kihez beszél. Tekintete a semmibe révedt, és időnként megismételte ugyanazt a szót, mint valami varázsigét. Stribeknek szent meggyőződése volt, hogy Attila olyasféle révületbe esett, mint amilyenbe az anagur törzsek táltosai és sámánjai szoktak. Ez az emlék még élénken élt a gondolataiban.
– Ne haragudj, nemes törzsfő, de… nem tudom, kiről beszélsz… – makogta szinte megkövülve.
– Hogy mi van? – kérdezte Attila, aki láthatóan ekkor tért vissza a jelenbe.
– Nem tudom, ki az a Ponyimáju nevű személy, akinek a nevét ismételgeted már egy ideje. Én nem ismerek ilyen nevű embert – vallotta be dermedten Stribek.
– Annyi baj, legyen! Alkalmasint majd bemutatlak neki – harsogta nagy vidáman Attila, miközben emberesen hátba vágta a bordélytulajdonost (merthogy időközben felemelkedett a székéről) és így folytatta: – Szavad ne feledd, Félvér, nemsokára újra meghallgatlak, csakhogy most sürgősen indulnom kell a Kormányzói Hivatalba. De a bejelentésed nem marad következmények nélkül, efelől biztosíthatlak. Mindenesetre azt kérem, a legközelebbi alkalomra tanulj meg tömörebben és célratörőbben fogalmazni. Hátha akkor jutunk is valamire.
Stribek hosszasan bámult a lebuj bejárati ajtajára, még akkor is, amikor az anagur törzsfőt már rég elnyelte az utca forgataga.
🙂 😀