Guzel, a baskír az orosz pilótanő mögött ült a személyszállító űrsiklóban. Bár kissé féloldalasan, mert a bányászok üléseinek támláját a jármű falához erősítették. Guzel egyébként az űrállomás elhagyásakor még sokkal hátrébb foglalt helyet, kötelességtudóan megkeresve a saját azonosítószámát, ám ahogy melegedett a helyzet, egyszer csak kikapcsolta a biztonsági övét, és Oleszja mögé telepedett. Látni szerette volna, mi történik, hol fognak landolni, és a saját helyéről ez nem igazán volt lehetséges, mivel az űrsikló utasterének nem voltak ablakai, hiszen nem sétarepülésre tervezték.
– Ne császkálj a fedélzeten! Ülj le, és kösd be magad! – parancsolt rá idegesen az orosz nő, aztán kissé halkabban hozzátette: – Megszűnt a rádió-összeköttetés a többiekkel. Kettesben maradtunk.
Guzel egykedvűen vette tudomásul a bejelentést. Nem volt számára nagy újdonság, hiszen a hangok azért eljutottak hozzá, ezáltal valamelyest nyomon tudta követni a fejleményeket. Sokkal inkább az az óriási hegylánc keltette fel az érdeklődését, amely felé tartottak.
– Azok ott elég magas hegyek – közölte tárgyilagosan.
– Tényleg? – húzta el a száját gúnyosan Oleszja. – Most, hogy mondod, nekem is kezd gyanús lenni, hogy nem az orosz sztyeppe fölött repülök!
– Jó lenne elkerülni őket.
– Ez remek ötlet! Mostanáig eljátszottam a gondolattal, hogy kamikáze leszek, de hajlok rá, hogy neked van igazad!
A következő percben valami történhetett az orosz nővel, mert szinte rögtön visszavett a gunyoros hangnemből. Talán rájött, hogy a baskír lesz az utolsó emberi lény, akivel életében beszélni fog. Vagy úrrá lett rajta a parancsnoki felelősség. Esetleg ez a kettő együtt, mindenesetre nagyot fújtatott, és sokkal békülékenyebb hangon közölte:
– Nézd, az a helyzet, hogy jelenleg a robotpilóta vezeti az űrsiklót, és sehogy sem tudom kikapcsolni. Én is látom, hogy nyílegyenesen a hegyek felé tartunk. Egy reményünk lehet, hogy hamarabb kifogy az üzemanyag, mint hogy összelapulunk a sziklákon ebben a méretes konzervdobozban. Ez esetben a robotpilóta üzemmód is leold, és valahogy megpróbálom vitorlázva letenni a gépet. Mindenesetre, ha van istened, imádkozz hozzá, hogy sikerüljön mindez. És közben készülj a kiugrásra. Kapcsold ki az övedet. A megfelelő pillanatban ki fogom nyitni az ajtót, és ha üvöltök, akkor ugrasz, világos?
– És veled mi lesz? – érdeklődött a baskír.
– Majd katapultálok, amikor úgy látom jónak, de mindent meg kell tennem a gép megmentéséért. Ez alapszabály. Úgyhogy most én is imádkozom, hogy legyen igaza a kijelzőnek, és pillanatokon belül fogyjon ki az üzemanyag!
Guzel nem kérdezett többet. Engedelmesen kikapcsolta az övét, aztán elindult az utastér ajtaja felé. Közben meghallotta, amint Oleszja vaskos káromkodással egybekötve nyugtázza, hogy végre kifogyott az üzemanyag, a robotpilóta leoldott. Ám amikor hátranézett, úgy vélte, nem valószínű, hogy sikerülni fog a vitorlázó művelet. A hegyek túlságosan közelinek tűntek.
Ebben a pillanatban az ajtó kinyílt, és felharsant az orosz pilótanő parancsa:
– Ugrás!
Guzel lehajtotta a sisakját, aztán kivetette magát a nyíláson. Kicsivel később megkísérelte szemmel követni az űrsikló útját, de mivel a kinyíló ejtőernyő eltakarta előle az égbolt ezen szeletét, semmit nem tudhatott Oleszja további sorsáról.
Ettől a pillanattól fogva már a saját dolgára koncentrált, és csakis lefelé tekintett, próbálván felmérni a terepet, hogy hol lenne optimális a landolás. Hamar észrevett egy viszonylag kiterjedt, lapos fennsíkot a hegyvonulat szélén, ahol nem ígérkezett bonyolultnak a talajt érés. Igaz, hogy az egész sziklateraszt hó borította, de ez ebben a magasságban nem volt meglepő, sőt. És Guzelt ez a tény a legkevésbé sem zavarta. Csipkés szélű, borotvaéles sziklaperemek sokkal inkább ellenére lettek volna.
Zökkenőmentesen érte el a bolygó felszínét a zord és havas tájon. Leoldotta az ejtőernyőt, és nem foglalkozott többé vele. Már csak egy dolog érdekelte. Megpillantott a távolban egy rönkházikót, amelynek aprócska ablakában fény pislákolt, ezt a lassacskán leszálló alkonyatban tisztán látta. Célba vette az egyetlen menedéket, és tudta, hogy még sötétedés előtt el kell érnie.
Néhol derékmagasságú hóban lépdelt, de szerencsére a legtöbb helyen csak térdig ért a fehér takaró vastagsága, így még egy órába sem telt, mire odaért a házikóhoz. Kíváncsian benyitott az ajtaján, és először egy ősz szakállú öregembert pillantott meg, aki egy durván megmunkált asztal mellett üldögélt, hasonlóan rusztikus széken. Az ajtó nyikorgását hallva felpillantott, arcán különös mosoly terült el, és csak annyit szólt:
– Hát megérkeztél…
Ez izgalmas volt! Kellett nekünk égbolt, repülés!