Dóri a diplomája kézhezvétele után pedagógusként szeretett volna elhelyezkedni, de jelen körülmények között reménytelennek tűnt a helyzet. Akármerre is fordult, minden szóba jöhető iskolában a leépítés, a tervszerű létszámcsökkentés volt a jellemző, így hát Almásiék nagyobbik lánya egyelőre a pályakezdő munkanélküliek kenyerét ette.
Egyik nap fölfedezett egy hirdetést az újságban, amely egy bizonyos nyári táborhoz próbált fiatal pedagógusokat toborozni. Nem az anyagiak miatt volt vonzó a felhívás, mert az alapítvány, amelyik a hirdetést közzétette, csupán szállást és teljes ellátást kínált. A cél viszont nemes volt: anyaországi és erdélyi, hátrányos helyzetű gyermekek közös táboroztatásáról volt ugyanis szó.
Nosza, Dóri telefont ragadott, és felhívta Sári nevű barátnőjét, akivel együtt végeztek a tanítóképző főiskolán, és akinek szintén nem sikerült még elhelyezkednie a diplomaosztó után. Ismertette vele a hirdetés szövegét, de a vonal túlvégén egyelőre nem fogadta túláradó lelkesedés a közleményt:
– Ha jól értem, arra akarsz rábeszélni, hogy ingyen táboroztassak gyerekeket? – pontosított Sári. – Nem ettem én meszet! Mindjárt a pályám elején adjam el a munkaerőmet napi egy tál gulyáslevesért?
– Ne így fogd fel a dolgot, Sacikám! – vágott közbe Dóri. – Vedd úgy, hogy ingyen nyaralhatsz. Fizetik a szállásodat és az étkezésedet. A mai világban ez nem lebecsülendő lehetőség!
– Még hogy ingyen nyaralhatok? Egy Debrecentől tíz kilométerre lévő táborban? Hát ez óriási, mondhatom! Még ha a horvát tengerpartról, vagy mondjuk a Balatonról lenne szó! Vagy legalább valami hegyvidéki táborozásról. De a gúti erdőséget akarod úgy beállítani nekem, mint az ígéret földjét? Hát köszönöm szépen, én valami izgalmasabb nyaralásra vágyom.
– Ez nem egyszerű nyaralás lenne. Végül is gyerekekkel foglalkoznánk, amit mindketten élethivatásunknak választottunk. Ha nincs más lehetőség, egyelőre ezt is meg kell ragadni. Fogd fel úgy az egészet, mint egy nyári szakmai gyakorlatot. Legalább nemcsak hiábavaló munkahelykereséssel telik az idő szeptemberig, hanem azzal foglalkozhatunk, amire feltettük az életünket. És közben megismerhetünk néhány kollégát, kapcsolatokat építhetünk, ami mind jól jöhet a későbbi elhelyezkedésünk szempontjából. És szerintem az sem olyan rossz ajánlólevél, ha a szakmai önéletrajzunkba bekerül ez a nyári tábor.
Dóri rábeszélőképessége végül célra vezetett. Saci beleegyezett, hogy legalább a felvételi elbeszélgetésre elkíséri az Almási lányt, aztán majd meglátják.
Az alapítványnál történt látogatásuk végül igen meggyőzőre sikeredett, mindkét részről. A táborozást szervezők olyan lelkesen és elragadtatottan beszéltek erről a szép küldetésről, hogy mindkét pályakezdő fiatal igent mondott a felkérésre, és maguk is úgy érezték, ez nem valami kényszerből vállalt, időkitöltő foglalatosság lesz, hanem egy izgalmas kihívás és egy nagy kaland egyvelege.
A táborozás első napján a gyerekek még nem voltak jelen, csupán a leendő tanári kart hívták egybe, hogy megismerkedhessenek egymással azok a fiatal pedagógusok, akik az elkövetkező három hétben együtt fognak dolgozni. A megbeszélésekkel és programegyeztetésekkel tarkított délutánt szalonnasütéssel egybekötött tábortűz zárta, ami kimondottan hangulatosra sikeredett.
Dóri egy bajuszos, fekete hajú fiatalember mellett foglalt helyet, akin a nap folyamán már többször is megakadt a tekintete, de egyelőre magának sem tudta bevallani, hogy mindezt a szimpátia vagy pedig valami furcsa ellenérzés okozta-e. Nos, ennek eldöntésére most jó alkalom kínálkozott, a fiatal tanító ugyanis csakhamar megjegyzést tett Dóri tevékenységére:
– Maga valami városi kislány lehet. Már csak abból gondolom, amit itt szalonnasütés címén művel. Ugye, még sosem látott tábortüzet?
Micsoda egy tenyérbemászó alak! – gondolta Dóri. – No, szép három hétnek nézek itt elébe!
– Mi a baja a szalonnasütési technikámmal? – kérdezte, meglehetősen sértődött hangon.
– Hát, az a helyzet – vakarta meg a füle tövét a bajuszos fiatalember –, hogy gyakorlatilag egyetlen motívumot sem tudok felfedezni benne, amit helyesnek vélhetnék.
Az Almási lány meglehetősen zokon vette, hogy itt őt most valami elkényeztetett, kényes-fényes nagyvárosi fruskának nézték, így hát elővette a létező legbarátságtalanabb hangját, és így válaszolt a kollégájának:
– Na, akkor kezdje el gyakorolni tanítói hivatását, és oktasson ki, miben áll a szalonnasütés művészete, nagyokos!
A bajszos fiatalembernek huncut mosoly ült ki az arcára, és habozás nélkül eleget tett a kérésnek:
– Először is: nem így irdaljuk be a szalonnát, mert ebből a végén csak egy megfeketedett széndarab lesz, nem pedig ehető csemege. Ilyet csak tapasztalatlan táborozók művelnek.
Dóri végtelenül önteltnek látta beszélgetőpartnerét, és e percben ráébredt, hogy már a magázó megszólítást is furcsának és idegennek érzi, olyannak, ami semmiképp sem illik bele a táborozás hangulatába.
– Aztán meg a mártogatással is vannak gondjai, ahogy elnézem – folytatta a bajuszos fiatalember. – Nem mindegy ám, hogy a tűz mely részének kínáljuk fel a szalonnánkat! Maga beletolja a közepébe, mintha a tatár hajtaná, vagy nem evett volna két hete. Ennyire nem lehet éhes! Miért nem lehet türelmesebben eljárni? A zsír nagy része így aztán belecsöpög a tűzbe… De ha csak a tábortüzet táplálni ült ide, akkor szóljon, és már el is hallgatok.
– Na, maga csak ne hallgasson! – csattant fel Dóri. – Először is örömmel venném, ha bemutatkozna. Tudniillik ezt így szokás. Ha már annyira a szívén viseli a szalonnasütési tudományomat, akkor hadd oktassam ki magát cserébe az illemről.
A fiatalember jottányit sem veszített a kedélyéből és a magabiztosságából:
– Brassai Áron vagyok – mondta, és alig észrevehetően meghajtotta a fejét. – Úgy emlékszem, a délután folyamán már bemutatkoztunk egymásnak. De hát nyilván túl sok nevet kellett volna megjegyeznie, és az enyém valahogy nem ragadt meg az eszében. Na nem baj, majd teszek róla, hogy ne felejtse el a nevemet – tette hozzá huncut mosollyal.
– Remélem, nem a folytonos szurkapiszkáival szándékozik emlékezetessé tenni magát a számomra – jegyezte meg Dóri epésen, és épp el akart fordulni beszélgetőtársától, amikor váratlan dolog történt. Áron hirtelen megragadta a kezét, amiben a nyársat tartotta, kicsit visszább húzta a tűztől a szalonnát, és közben megmutatta, szerinte milyen sebességgel kellene forgatni a nyársat, hogy az a legcélravezetőbb legyen.
– Na látja, ha így mesterkedik, a végén még akár ehető is marad a szalonnája – mosolygott magabiztosan, és mintha kissé közelebb is húzódott volna a lányhoz.
Dóri csodálkozva és röstellkedve vallotta be magának, hogy a bajuszos fiatalember érintése meglehetősen furcsa érzéseket keltett benne. Amikor Áron megragadta a kezét, mintha csak áramütés szaladt volna végig rajta.
– Nem sejtettem, hogy gyakorlati oktatást is kapok – nyögte ki meglepetten, és maga is érezte, hogy idegenül és bátortalanul cseng a hangja. De aztán megköszörülte a torkát, és egy pillanattal később már újra ugyanabban a kissé fennhéjázó stílusban szólt beszélgetőpartneréhez, mint annakelőtte: – Remélem, nem szándékszik a végén számlát benyújtani. Ilyesmire ugyanis nem vagyok felkészülve.
Áron végigsimított a bajuszán:
– Ne féljen, kedves, az oktatásom tisztán humanitárius célt szolgál. Ebben a táborban, azt hiszem, nem is lenne illendő másféle hozzáállással közelíteni a dolgokhoz.
Még hogy kedves – háborgott magában Dóri. – Micsoda egy beképzelt alak!
Mindeközben Saci, aki Dóri balján foglalt helyet, és fültanúja volt az évődésnek, csöndesen elmosolyodott…
