Ekkor rövid időre megszakadt a monológ, mert egy tízéves forma néger kisfiú lépett a ketrechez, hogy egy vödör vizet loccsintson az itatóba. Kowalski kétségbeesetten felszólította az ifjú állatgondozót, hogy haladéktalanul rohanjon egy telefonhoz, és értesítse a rendőrséget. A kissrác a legcsekélyebb mértékben sem reagált a könyörgésre, ellenben Mr. Al-tarabulsit gúnyos kacajra késztette a közjáték:
– Azt hiszik, maguk az elsők, akiket az embereim bezárva látnak itt? Volt már nem egy olyan akadékos üzletfelem, akiket kénytelen voltam egy időre kígyókkal is összezárni, hogy végre méltányolják az elképzeléseimet… És ha már a telefont említette, kedves uram, tájékoztatásul közlöm, hogy ha van is önöknél mobilkészülék, itt, a természet lágy ölén nem sok hasznát fogják venni. Javaslom, hogy inkább az ajánlatomon törjék a fejüket. Remélem, hétfő reggelig meggondolják magukat.
Mondanom sem kell, barátaink eléggé letaglózva vették tudomásul az elhangzottakat, különösen a teljesen vétlen feltaláló, aki fél üveg whiskyje társaságában lekuporodott az egyik sarokba, és egykedvűen túrta végig a frizuráját, s minden ilyen alkalommal azt kellett látnia, hogy egyre nagyobb hajcsomók maradnak az ujjai között. Már nem volt szüksége arra, hogy megtudhassa Kowalskitól Cézár vedlésének pontos idejét.
– Nem kell aggódnod, Rodrigó. Nem sokáig tart már ez az emberszabású állapotod – biztatta a süketnéma négert, akit hallás hiányában nem ragadtatott kirobbanó optimizmusra a közlemény.
– Hogy érted ezt? – érdeklődött Smily, akire újdonságként hatott az a tény, hogy a Cézáron tapasztalt tünetek az emberre is érvényesek.
– Úgy, haver, hogy néhány óra múlva egy árva szál hajam sem lesz – magyarázta közömbösséget magára erőltetve Morgan –, tehát pár nap múlva minden bizonnyal derék nicaraguai barátunk is meg fog szabadulni a loncsos bundájától.
– Ez azt jelenti, hogy neked is ez a micsoda növesztette ki a hajad? – döbbent meg Rebecca, nem kis érzelmi válságot okozva ezzel Billnek, akin erre újból a szerelmi bánat vett erőt. Kizártnak tartotta ugyanis, hogy a szőke hölgy bárminemű érdeklődést fog tanúsítani iránta, ha majd kopaszon üldögél a ketrec sarkában.
– Most aztán szépen vagyunk! – rogyott le elkeseredetten Kowalski is. – Ez a fickó olyasvalamit követel tőlünk, amit a büdös életben nem tudunk neki megadni: a kutyasampon képletét.
– Hát írj le neki valamilyen képletet! – fordult Smily a vétlen feltaláló felé, és optimista hangon biztatni kezdte: – Az a lényeg, hogy jó hosszú és bonyolult legyen. A fickó úgysem ért hozzá.
– De Bill sem! – vágott közbe a kis lengyel. – Olyan hülye a vegyészethez, hogy talán még a víz képletét sem tudná hibátlanul leírni!
– Hát ez elkeserítő – motyogta maga elé morózus sofőrjük, s némileg lohadni látszott a derűlátása, de csak egy pillanatra, mert ezután újabb indítvánnyal állt elő: – Akkor viszont el kell neki mondanunk a színtiszta igazságot.
– A színtiszta igazságot…, nevetséges…, komolyan mondom, röhögnöm kell – dünnyögte Kowalski sírással küszködve. – Fogd már fel végre, hogy igazság címén mi legfeljebb egy olyan magyarázattal tudunk előállni, amit egyetlen épeszű ember sem hisz el! Hamisított Pam Pootz termékek, egy részeges zugkémikus, egy méreg által elhalálozott atlantai vegyész, valamint egy gorillának álcázott süketnéma nicaraguai menekült – sorolta egyre keservesebb ábrázattal. – Tiszta sor, hogy agyon fog minket lőni. Vagy bedob közénk egy kígyót, amint már pedzegette… Aztán elföldel a farmja egyik félreeső részén… A kutya nem fog utánunk érdeklődni. Egyébként is vándorkomédiásoknak hisz bennünket…
Smily-t az elföldeléssel való példálózás régi szakmájára emlékeztette, és ez alkalomból társait is meglepő ingerült kirohanásra ragadtatta magát. Megmarkolta a rácsot, vadul rázni kezdte, s közben teli torokból üvöltötte:
– Csak kerüljön még egyszer a szemem elé ez a Tanyabuksi, esküszöm, hogy kicsinálom!!! Saját kezűleg fogom a sírgödörhöz szállítmányozni!!!
– Nyugalom, Johnny! – fogta le a kis lengyel, amikor látta, hogy néhány tigris és párduc is összerezzen a vad ordítozásra. – Semmi baj, majd csak kitalálunk valamit – nyögte vajmi kevés meggyőződéssel, s közben szorosan átkarolta barátját, hogy megpróbálja eltávolítani a rácstól. Ez rövid tusa után meg is valósult, a Kowalski és Társa cég egy emberként borult hanyatt a szalmával borított padlóra.
– Már miért nyírna ki minket? – csatlakozott a beszélgetéshez kissé hosszúra nyúlt reakcióidővel Morgan is.
– Mert semmi szüksége sincs ránk – magyarázta a kis lengyel, miután néhány kisebb szalmaszálat sikerült kiköpnie. – A vajkrémes dobozt, ugyebár, eltulajdonította. Ha nem fog tőlünk képletet kapni, akkor a kicsit macerásabb és drágább utat fogja választani: elemezteti a vegyületet. Megvan hozzá a pénze. Biztosan piacra akarja dobni hajnövesztő szerként, mondjuk Nem Tar A Buksi fantázianéven, és…
– Egy pillanat! – vetette közbe az egyre zavarosabb tekintetű feltaláló. – A készítmény hatása, mint már tudjuk, csupán időleges.
– Hát épp ez az, hogy mi már tudjuk, de ő még nem! – fejtegette Kowalski. – Én csak a jelen helyzetről beszélek, Bill, mert szó szerint azt kérdezted, már miért nyírna ki minket. Nos, mindössze azért, mert mi ebben az ügyben csupán zavaró tényező vagyunk. A fickónak nincs szüksége sem szabadalmi vitára, sem büntető eljárásra jogtalan fogva tartás és zsarolás tárgyában. Nyilvánvaló, hogy megölnek minket és elkaparnak a kert végében, mint egy kutyát.
– Aha, értem – dünnyögte megnyugodva Morgan.
