– De most már éppen eleget beszéltünk rólam – vélekedett Dariosz. – Ideje, hogy elmeséld te is a történetedet.
– Görög vagyok – kezdett bele Sztavrila, majd azonnal meg is torpant, és sokkal csendesebben hozzátette: – Vagy legalábbis voltam, amíg a Földön éltem. Egy tengerparti kisvárosban dolgoztam, egy étteremben, pincérnőként. Nem volt rossz sorom, de…
Dariosz nem állhatta meg, és közbeszólt:
– Miért mondod mindezt ilyen szomorúan? És miért használsz múltidőt? Nem értetted meg, amit az előbb meséltem? Van visszaút a Földre, én vagyok rá a bizonyíték!
Sztavrila felemelte a fejét, és mélyen a férfi szemébe nézett:
– Lehet, hogy én a Földön már rég halott vagyok.
A kormányzó döbbenten hőkölt hátra:
– Hogy érted ezt?
– Akkor elmondom, hogyan kerültem én át Osmosisra a földi világból – dőlt hátra az ágyon a nő. A tekintetét a mennyezetre függesztette, és belekezdett a mesébe: – Csodás júniusi nap volt, 1983 nyarán. Egy hegyi szerpentinen haladtam a kocsimmal, és egy pillanatra elkalandozott a figyelmem. A vészesen közeledő balos kanyart már nem tudtam bevenni, és legurultam a domboldalon. A következő emlékem az, hogy kórházban fekszem, és orvosok állnak körülöttem. De nem tudtam megállapítani, hogy épp a műtőasztalon heverek, vagy esetleg már túl vagyok bármiféle beavatkozáson. Meglehetősen rövid ideig tartott a föleszmélésem. Már ha annak lehet nevezni. Mindenesetre az orvosok hangjából nem sok jót éreztem ki… És aztán egy tengerparton ébredtem. De nem volt ismerős. Bár hasonlított a görög tengerpartra, ahol felnőttem, ám valahogy éreztem, hogy nem otthon vagyok. És aztán megláttam a…
– …a két holdat az égen – fejezte be a mondatot Dariosz.
– Igen.
– Engem is sokkolt a látvány annak idején, jól emlékszem rá – merengett a múltba a kormányzó. – Odáig azt hittem, visszarepített a regressziós hipnózis valami előző életbe, de azzal azért tisztában voltam, hogy az emberiségnek semmilyen korszakában nem szerepelt két hold az égen, tehát nem lehetek a Földön, valahol egészen máshol kell lennem.
Sztavrila most felült az ágyon, odahúzódott a férfihoz, és kérlelni kezdte:
– Megpróbálnád megfogalmazni számomra, hogy milyen érzésekkel tudod jellemezni az evilági létedet?
– Arra gondolsz, hogy mi a különbség a földi és az evilági lét között?
– Valami olyasmire, igen.
– Na, akkor nézzük – próbált maga elé bámulva összpontosítani Dariosz, hogy a legmegfelelőbb szavakat megtalálja. – Először is, az a legfurcsább, hogy szinte nem is érzékelem az idő múlását. Amikor például néha belegondolok, hogy már öt éve vagyok Osmosis kormányzója, akkor megdöbbenek, mennyire nem jelent semmit ez az öt evilági év. Mintha csak tegnap történt volna az első beiktatásom… De ez igazából még nem túl sokat jelent, hiszen a Földön is rengetegszer mondjuk ki ezt a mondatot: „mintha csak tegnap történt volna”. Itt azonban még ennek is más jelentése van. Tényleg nem érzékelem az idő múlását. Vagy hogy is mondjam… nem veszem tragikusnak. Nem érzem, hogy bármiről lemaradnék. Nem érzem, hogy valahová sietnem kéne. Nincs bennem semmiféle türelmetlenség, csak a vegytiszta nyugalom.
– Én is hasonlóképpen érzek – nyugtázta Sztavrila. – Továbbmegyek: nemcsak a lelkem vagy a tudatom, de a testem sem érzékeli az idő múlását. Nézz csak rám! Harminckilenc évesen kerültem ide, ebbe a világba. Ennek csaknem tíz éve. Szerinted úgy nézek ki, mint egy ötödik iksz felé közelítő nő?
Dariosz odafordult Sztavrila felé, és a két kezébe fogta az arcát:
– Látod, hogy igazam van? Nincs miért aggódnod, hiszen rád is igaz, amit magamról mondtam. Három evilági évet éltem le Osmosis szigetén, miközben otthon, a Földön csak egy szokásos negyvenöt perces pszichológusi konzultáció telt el. És amikor visszatértem, otthon ugyanúgy folytathattam az életemet, mintha mi sem történt volna. Görögországban, 1983-ban most biztosan minden tudásukat beleadva küzdenek az orvosok érted, és meg fognak menteni. Higgy nekem! Egyszer majd újra láthatod a szeretteidet, újra otthon lehetsz, és folytathatod a földi életedet. Soha ne mondj nekem többé olyat, hogy te már halott vagy! Sürgősen verd ki a fejedből ezt a gondolatot! Tekints úgy erre a kis kirándulásra, mint egy égi adományra, egy jutalomra, amelyet biztosan meg is érdemeltél.
Sztavrila lehunyta a szemét, és elmerült a férfi szavaiban. Megpróbált valóban jutalomként és különös, de megérdemelt kirándulásként tekinteni mindarra, ami éppen történik vele, és egyszer csak azt érezte, hogy heves csókban forr össze a szájuk.
