Gergő az iskolai szünidőben újságkihordást vállalt, hogy kiegészítse az ösztöndíját.
– Sosem hittem volna, hogy egy nap még elmondhatom: kollégák lettünk – jegyezte meg mosolyogva a családfő, mert középső fia azt az újságot hordta szét reggelente, amelynek ő a szerkesztő-rovatvezetője volt.
– Hogyhogy kollégák lettetek, apa? – kérdezte Hugi értetlenül.
– Hát csak úgy, kislányom, hogy amit én megírok-megszerkesztek estére, azt a fiam széthordja reggelre – magyarázta nevetve Almási Károly.
– Dórit feleségül kéne adni egy nyomdászhoz, és aztán akár családi vállalkozásként is átvehetnénk a lapot – tette hozzá Gergő, de alig telt el egy hét, már csöppet sem volt ilyen vicces kedvében. Egyik nap, amikor dél felé hazaért, fásultan támasztotta a biciklijét a terasz oldalához, aztán a kerti lugasba ment, és fásultan rogyott le az egyik nyugágyra.
– Hej, apa, én azt hiszem, a mi kis családi vállalkozásunk kezd magos Déva várának történetére hasonlítani – jajdult fel panaszosan, majd meg is magyarázta, mire célzott: – Amit te megírsz estére, azt én alig bírom kihordani reggelre. Sőt, néha délre.
A szülőkön kívül a család egyik barátja, egy állatorvos is figyelmesen hallgatta Gergő sirámait. Doktor Szebeni a házőrző beoltása céljából kereste fel az Almási-házat, s miután ezzel végzett, elfogadta a meghívást egy kávéra, így most ő is ott ült a lugasban, a kerti asztal mellett.
– Szóval te azért jársz dél felé haza, mert ilyenkor végzel? – hüledezett a családfő. – Bevallom őszintén, én azt hittem, már kora reggelre végzel a munkáddal, és csavarogni szoktál mindaddig, amíg a gyomrod nem jelzi az ebédidőt.
– Szép is lenne! – sóhajtott fel Gergő. – A helyzet azonban az, hogy fél órával ezelőtt dobtam be az utolsó újságot. Nem mondhatja a céged, hogy nem dolgozom meg azért a kevéske pénzért.
– De hát hogy lehet ez, fiam? – értetlenkedett tovább az édesapja. – Amennyire én tudom, nem olyan nagy a körzeted, hogy ne végezhetnél legkésőbb nyolcra a kézbesítéssel.
– A körzet nem nagy – ismerte el Gergő –, viszont meglehetősen kültelki. És ez azzal jár, hogy az időm jelentős részét a szabadon grasszáló kutyák elől való menekülés teszi ki. Számításaim szerint legalább négyszer akkora távot kerékpározom, mint kéne, mert nem elég a címlistát böngésznem, még arra is figyelnem kell a szemem sarkából, hogy honnan bukkan elő valami szabadjára engedett házőrző. De ott sem túl vidám a helyzet, ahol nem lyukas a kerítés. Merthogy némelyik háznál olyan idétlenül szerelték fel a levélszekrényt, hogy sokszor percekig kell egy csaholó ebbel farkasszemet néznem, mire a lapot kézbesíteni tudom.
Az állatorvosnak megütötte a fülét az egyik szó:
– Azt mondtad, farkasszemet nézel az ebekkel? No, azt hiszem, itt lehet a hiba oka. A kutyáknak nem ajánlatos hosszasan a szemébe nézni. Azt is elmagyarázom, hogy miért. A kutyák látása alapvetően különbözik az emberétől. Mi azt látjuk élesen, amire a tekintetünk fókuszál, a periférikus látómezőnk széle felé haladva pedig egyre homályosabb az agyunkban keletkező kép. A kutyák azonban nagyjából az egész látómezejük képét közel azonos élességben látják. Ennek következtében csak a legritkább esetben szögezik a tekintetüket egy pontra. Ha mégis így tesznek, akkor az azt jelenti, hogy célba vettek valamit. Na már most: ha te hosszan a szemükbe nézel, azt hiszik, hogy célba vetted őket, és a viselkedésedet fenyegetőnek fogják érezni. Ezért lehet az, hogy ellenségesen csaholnak, amíg te arra vársz, hogy mikor dobhatod már be végre az újságot a címzetthez. – Azzal lehajolt a táskájához, és elővett egy zacskó kutyakekszet. – Tessék, fiam, ezzel próbáld meg elterelni a figyelmüket ahelyett, hogy a szemük közé bámulnál – tanácsolta Dr. Szebeni.
Amint az állatorvos eltávozott, a családfő így szólt Gergőhöz:
– Nos, a doktor úr a saját szakterülete felől közelítette meg a problémát, és én is azt szándékozom tenni. Holnap intézkedem, hogy egy belvárosi körzetet kapj – veregette meg mosolyogva a fia vállát.
