Osmosis – 4. fejezet

Dariosznak már nem voltak illúziói Aldea szigetével kapcsolatban. Végignézte, ahogy a szolgálói behordják a temérdek ajándékot a trónterembe, és eközben olyasféle mosoly ült az arcán, amelyik csak olyan embernek lehet sajátja, aki a Földről származik, és tudja, hogy ebben a világban neki nincs semmiféle vesztenivalója.

Amikor kettesben maradtak, a király tüntetőleg az egyik ablak előtt álldogált, és hosszasan bámult a semmibe, majd méltóságteljes léptekkel elfoglalta trónját, miközben vendégének csak egy alacsony, párnázatlan szófa maradt.

Osmosis kormányzója nem volt szívbajos, leült a kényelmetlennek tűnő alkalmatosságra, és belekezdett a mondandójába:

– Fontos ügyben kérem megtisztelő figyelmedet, nagy király. Felderítőim jelentése alapján komoly esély van rá, hogy a norlingok belátható időn belül egyesítik erőiket. Vasbordájú Kirigor véget vethet a vallási és egyéb indíttatású testvérháborúknak, azon egyszerű oknál fogva, hogy az észak-nyugati fejedelemségek legyőzése után nem marad már olyan tartomány, amelyik képes lesz ellenállni a hadigépezete erejének. Amikor pedig létrejön a norling népek egysége, akkor elérkezettnek fogják látni az időt arra, hogy a szigetvilágunk ellen fordu…

– Mesebeszéd. – Ennyi volt Aldea királyának közbeszólása, és mellé olyan arckifejezés párosult, amely a gőg és a megvetés minden jelét egyszerre vonultatta fel. A fiatal, jóképű uralkodón látszott, hogy nincs híján az önbizalomnak, sem férfiúi, sem nemesi mivoltát illetően.

Dariosz előzetesen úgy gondolta, hogy ha lefutja a tiszteletköröket, és kellő figyelmet fordít Aldea királyának hájjal való kenegetésére, akkor a tárgyalás hasonlítani fog egy olyan eseményre, ahol két komoly uralkodó cserél eszmét egymással. Hamar rá kellett ébrednie, hogy óriásit tévedett.

– Dariosz! – hangzott fel a megszólítás, mindenféle titulus nélkül, és Aldea királyának arcáról egy pillanatra sem olvadt le a felsőbbrendűség érzését tükröző grimasz. – Be sem kell fejezned a mondandódat, így is tudom, hogy mire próbálnál rávenni. Nyilván nem haladja meg értelmi képességeidet, hogy felfogd, amit mondok. Nekem, mint az istenek kegyelméből a Szigetvilág legősibb uralkodóháza képviselőjének szintén vannak szemeim és füleim mindenhol. Már akkor tudtam, hogy mi a terved, amikor meg sem pakoltad a hajóidat, hogy elindulj hozzám. Csakhogy már a következtetésed kiindulópontja is hamis. Nem tudod, mert nem vagy sem nemes, sem uralkodó, hogy a norlingok, amióta világ a világ, mindig is így harcoltak egymással. Soha nem lesz a fejedelemségek között semmilyen egység. Ezt már tudta az én uralkodó atyám, és az ő atyja, meg az ő atyja is, évszázadok óta. Te pedig még csak annyit sem tudsz, hogy a vadkeleti nomádok az északi földrész hatalmi harcainak kiegyensúlyozói.

Dariosz most már egykedvűen hallgatta a szózatot. Tisztában volt vele, hogy a küldetése kudarcba fulladt, viszont megvolt az az utolérhetetlen helyzeti előnye, hogy a Föld nevű bolygóról származott, az életét ebben a világban csak egy ajándékként fogta fel, így nem volt semmiféle vesztenivalója.

– A nomádok sem szeretnék, ha bárki leigázná őket – folytatta a nagyképű fejtágítót a király –, vagy bárkinek akár csak megfordulna a fejében ilyesmi, így hát ők mindig azt a fejedelemséget segítik meg, amelyik éppen vesztésre áll. A norling egység gondolata tehát eleve halálra van ítélve.

– Szavad ne feledd, nagy király – szólt közbe most szinte egykedvűen Dariosz –, de a történelemben mindig azok az államférfiak követik el a legnagyobb hibát, akik összetévesztik a valószerűtlent a lehetetlennel.

A király arcán pontosan nyomon követhető volt, hogy először maga a közbeszólás ténye háborította fel, majd a közlemény tartalma is kitérítette a hitéből.

– Vesztegeted az időmet, és bár némileg szórakoztató a jelenléted ősi királyi palotámban, akárcsak a mutatványosoké, de nem tagadom, hogy véleményem szerint máris tovább tartózkodtál itt, mint az indokolt lenne.

Dariosz most már elmosolyodott:
– Pedig a Szigetvilág összefogásának lehetséges módozatairól és a kalózok elleni egységes fellépésről még szót sem ejtettünk…

– És nem is fogunk – nyugtatta meg a király. – Talán nem tűnt fel neked, de amit Osmosis szigetén, egy kezdettől fogva halálra ítélt kísérlet szintjén próbáltok megvalósítani az ostoba köztársaságotokkal, azt az egész Szigetvilágban ellenszenv, megvetés és némi elnéző mosoly kíséri. A pórnép körében még akár hajhászhatod is a népszerűséget, mint úgynevezett kormányzó, de a végén Osmosis nemessége fog téged a pöcegödörbe taszítani. Mondd, Dariosz, gondolkoztál már azon, hogy mi lesz ennek a folyamatnak a vége? Mondjuk felszabadítod az összes rabszolgát? És utána mit fogsz csinálni? Nézed majd a palotád ablakából, ahogy lángol az egész sziget?

– Milyen feltűnő gyakorisággal használod a „halálra ítélést”, mint szófordulatot! – jegyezte meg mosolyogva Dariosz. – Mindenesetre nem Osmosis belügyi kérdéseiről szerettem volna veled eszmét cserélni, felség.

– Helyes. Mert arról sincs mit beszélnünk.

– Hát, nem is én hoztam szóba – vonta meg a vállát Dariosz, majd felemelkedett a szófáról, és derűsen kijelentette: – Ezt a beszélgetést valóban nincs értelme folytatni. De biztos vagyok benne, hogy a második tárgyalásunk sokkal gyümölcsözőbb lesz, és minden kérdésemre választ fogok kapni tőled, a két holdra esküszöm.

Aldea királyának hirtelen az a benyomása támadt, hogy rosszul hall. Nem akarta elhinni, hogy ilyesféle burkolt fenyegetés a saját tróntermében elhangozhatott. Ám mire eljutott az agyáig a felismerés, és szólásra nyitotta volna a száját, Dariosz kormányzó elhagyta a helyiséget, majd kíséretével a kikötőbe sietett.