Mégsem szakmabeli ez – gondolta Mr. McCroompley –, inkább valamelyik utazási iroda rámenős ügynöke.
– Sajnálom, uram, nekem Franciaországban kell maradnom – közölte határozottan.
– Bánom is én, akkor legyen Le Havre. Vagy tudja mit? Tőlem utazhat az ország belseje felé is. Egyáltalán mi a fenéért ragaszkodik ennyire a tengerparthoz?! – kérdezte Marcotagne olyan ingerülten, hogy a kis skót egészen megrettent:
– Kérem, én nem ragaszkodom a tengerparthoz! Nem mondom, nyári turnusban ez valóban szempont lenne nálam, viszont…
– Ne beszéljen mellé, ha megkérhetem! Maga is nagyon jól tudja, hogy nem áll módomban gondolkodási időt adni önnek!
– És mi van akkor, ha nem fogadom el a lehetőséget?
– Nem ajánlom! – fenyegetőzött az őrnagy. – Tudnia kell, a sarkában leszek egész nap, és bármiféle gyanús viselkedés esetén habozás nélkül elő fogom rántani a pisztolyomat, és bekísérem a rendőrségre.
„Érdekes módja az idegenforgalmi marketingnek” – csodálkozott McCroompley, s úgy vélte, hogy most már ideje lerázni ezt a hibbant ügynököt, ezért kategorikusan kijelentette:
– Igazán figyelemreméltó az ajánlata, de ma mindenképpen Calais-ban maradok, tudniillik a hajón megismerkedtem egy nagyon kedves úriemberrel, akinek ékszerüzlete van a városban, és megígérte, hogy jelentős árengedményt kapok nála.
Marcotagne őrnagy elsápadt ilyen fokú cinizmus hallatán. „Még van pofája árengedményről beszélni! Nagyképű, felfuvalkodott hólyag” – gondolta felháborodva.
– Nem kenyerem az ígérgetés – sziszegte a kis skót felé – de garantálom, hogy maga ebben a városban nem lesz Mikulás!
McCroompley közben úgy érezte, végre tisztán látja a helyzetet: semmi kétség, ez itt egy kandi kamerás felvétel! Mit képzel ez a fickó? Azt hiszi nem látott még ilyet? Leül a kiszemelt áldozat mellé egy pasas, és mindenféle marhaságokat mond neki, esetleg elsózzák az ételét, s közben egy rejtekhelyről figyelik, milyen röhejesen mafla képet vág hozzá. Őt akarják palira venni? Hiszen ezek a kedvenc műsorai!
Óvatosan körbepillantott a helyiségen, s rögtön fel is fedezte a kamera objektívjét a pult mögötti italosszekrény egyik polcán. (Egy felborult borosüveg talpát nézte annak.) Ezalatt joviális modorban tájékoztatta asztaltársát arról a meghitt családi aktusról, mely során Mikulásnak öltözött, s így adta át a kis Frednek élete első focilabdáját. Természetesen azt is elmesélte, hogy a tehetséges kissrác egy ízben majdnem játéklehetőséget kapott a Rangers serdülőcsapatának kezdő tizenegyében, de egy veszett kutya alattomos harapása miatt hosszú időre elhalasztódni látszik a történelmi pillanat.
S ha már így belejött, kimerítő tájékoztatást nyújtott Paul bácsi szűnni nem akaró lábszagáról, továbbá Regina néni tanulságoktól sem mentes szerelmi afférjáról a néger kéményseprővel. (Eközben jelentőségteljes kacsintásokat intézett a borospalack talpához, hogy jelezze, átlátott a szitán.)
Aztán eszébe jutott, hogy ezt a műsort bármikor átveheti valamelyik hazai tévétársaság, tehát semmiképpen sem kerülhet ki vesztesen a dologból. Hiszen rágondolni is rossz, mit szólnának a terméktanácsban, ha helyettes főtitkáruk nevetségessé tenné magát ország-világ előtt. Így aztán amikor kihozták a levesét (amely, meggyőződése szerint, legalább egy marék sót tartalmazott), azt nemes egyszerűséggel a kővé dermedt őrnagy fejére borította, majd kirohant az étteremből, beült az autójába, és villámgyorsan elhajtott a helyszínről.