Calais rendőrfőnökének szívét boldog izgalom töltötte el. Ám még nála is elégedettebb volt Gordon Owens, amiért sikerült mindent ilyen remekül elintéznie. Azt biztosan tudta, hogy a Skót Burgonya Terméktanács helyettes főtitkára pontban ötkor meg fog jelenni a bizonyos Tacarodialle márki téri ékszerüzletben, hiszen a hajón a bolt tulajdonosának adta ki magát, s megígérte naiv útitársának, hogy ha öt órakor felkeresi őt a fenti címen, jelentős árengedménnyel vásárolhat a nejének valami szép csecsebecsét. Ráadásul most azt is sikerült elérnie, hogy Varrothue-n kívül egy szál rendőr sem lesz a közelben, parancsnokuk határtalan becsvágyának következményeképpen.
„Végül is nem hazudtam, holnap tényleg minden lap a címoldalon közli majd ennek a marhának a fényképét” – gondolta cinikus kárörömmel, majd telhetetlen módon még egy időzített tréfát készített elő „kollégája” számára:
– Még egy fontos jó tanács! Ha az akció során véletlenül elveszítenénk egymást, és magának valami problémája akadna, ehhez a kalapboltoshoz bármikor segítségért fordulhat. Jól jegyezze meg a jelszót: „Szalmakalapot akarok venni!”.
Möszjő Varrothue megjegyezte ugyan a jelszót, de csupán azért, mert módfelett idétlennek hatott a számára. Egyébként egy pillanatig sem feltételezte, hogy valamiféle olyan gikszer jöhetne közbe, amely után alkalmaznia kellene az Interpol-ügynök által közölt kódolt mondatot. Leginkább azok a frappáns, sejtelmes és egyben dicsőségteljes nyilatkozatok jártak a fejében, amelyeket a sajtónak szándékozott adni a bravúros akció után.
És persze amiatt is imádkozott magában, nehogy Marcotagne őrnagyék újra a Mikulás nyomára bukkanjanak, s követve az akció színhelyére elorozzák tőle a nagy fogást. Ezenközben természetesen a felvilágosító tevékenységet is szorgalmasan végezték a város jelentősebb ékszerüzleteiben, ami különösen Gordon Owensnek esett nehezére, mivel a rendőrfőnöknél is jobban meg volt róla győződve, hogy abszolúte fölösleges.
Délután ötre, miután bejárták az egész környéket, a Tacarodialle márki térre értek, amely arról volt nevezetes, hogy két ékszerüzlet is működött benne, egymással szemben. Möszjő Varrothue javaslatára a nagyobbikba mentek be, s ez pompásan megfelelt az álügynök terveinek. A rendőrfőnök elővillantotta az igazolványát, ám alig hogy elkezdte a tájékoztatást, „kollégája” máris izgatottan markolta meg a karját:
– Odanézzen! Ott jön az emberünk! – s az utca túloldalára mutatott, ahol is a Skót Burgonya Terméktanács helyettes főtitkára masírozott határozott léptekkel az ékszerbolt felé, majd magabiztos mosollyal belépett az ajtaján.
Jacques Varrothue, hátrahagyva csapot-papot, azon nyomban kirohant a másik üzlet irányába. A járdán még könnyűszerrel félrelökdöste az embereket, az úttesten való áthaladás azonban nem ígérkezett ilyen egyszerűnek, a hatalmas forgalom miatt. A rendőrfőnök úgy gondolta, hogy ha előkapja az igazolványát, és bőszen mutogatni kezdi, megállásra késztetheti az autósokat.
Talán ha mellőzi ezt a momentumot, kevesebb nehézség árán jut át a túloldalra. Ugyanis az egyik sofőr, miután felfogta, hogy nem egy hétköznapi járókelőről van szó, hanem egy zsernyákról, kissé visszaengedte a fékpedált, s ez éppen elég volt ahhoz, hogy Möszjő Varrothue-t egy hatalmas bukfencre kényszerítse. A derék rendőrfőnök úgy döntött, ezúttal eltekint az igazoltatástól. Fürgén feltápászkodott, és serényen folytatta az útját a bolt felé…
Gordon Owens teljes megelégedéssel vette tudomásul, hogy végre kitisztult a terep az akciója számára. Éppen a belső zsebébe nyúlt, hogy a pisztolyát előrántsa, amikor olyasmi történt, ami huszonöt éves pályafutása során még soha nem esett meg vele. Berontott az üzletbe egy piros ruhás, fekete csizmás, hatalmas fehér szakállt viselő illető, puttonyából egy szempillantás alatt előhúzott egy félelmetes ismétlőfegyvert, és hátborzongató hangon elüvöltötte magát:
– Mindenki a földre! Ez egy rablótámadás! Aki megnyomja a riasztót, már indul is a túlvilágra!
